Két mosoly by Karinthy, Frigyes

available by the Google Books Library Project

KÉT MOSOLY

IRTA

KARINTHY FRIGYES

1922

Copyright by Pegazus Könyvkiadó, 1922.

W. Hamburger, Wien

Két mosoly.

(Strindberg „Julia kisasszony“-a előtt felolvastam a Madách-szinházban.)

Egy nőt fogunk itt látni a szinpadon, abból a műhelyből, mely a tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának szoktuk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy felvonásban lezajló „Julia kisasszony“-nak előadásával kapcsolatban pár szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről; ünnepélyes és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét s nyiltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom ujjászületését éppen a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hivők jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, épen mikor hozzá akarnának már fogni a szertartáshoz.

Egy nőt fogtok itt látni – úgy állitják elétek, mint egy nőt – de én azt mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban, mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimitsa a homlokom. Ismertem őt, álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken – sétáltunk padok és emberek és házak között – ültünk holdfényben és napsugárban. Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak valamit – megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt a nagy indulatot ami bennem van, – valami feladatot ád, hősi és nagyszerű feladatot – ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva érzem – a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, – a legritkább – csodálatos hangszer, mindent eljátszik – csodálatos tükör, mindent megmutat – és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.

De mit mutatott a hangszer és mit játszott a tükör? Néhány üres, értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek – apró hiúság, maniákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez, gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak; ha nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség – mindig készen, hogy odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kinál. És az arcon valami nyugtalanitó, kihivó mosoly – bántó, ostoba és önhitt mosolya a megvetésnek és tagadásnak.

Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem – és jól tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az elmult század minden divatos pszikológusai rajzolták meg elégszer. Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállitották és meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes, romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, épen azért tör a férfi vesztére – gonosz dolog, démoni hatalom. És hogy ez az igazi nő, aki felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna magamnak, ha dogmatikus vagyok – mikor tehát megismertem a szenvedést és a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta indulatom, ott a nagy tó partján – akkor a nőt ismertem meg, az igazi nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjjük főbe magunkat. Harmadik eset nincsen.

És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot. És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek között, ha érdekek jelentkeznek – üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol mindennek akkora ára van, mint amekkorra szüksége van rá a vevőnek. Ez a nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: – ha azt mondtam, hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják – és ha azt mondtam, te drága – arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban, ismerem ezt az arcot és ezt a vonást – de ó Strindberg és ó Weininger, ti nagyon tévedtek – ez a vonás egyáltalában nem nőies –, hiszen ezt a vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindannek ellentéte, ami nő. Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábitja el a szerelem, mert ennek nem az kell, hogy őt szeressék – hanem az, hogy ő akarjon valamit – éppen úgy, mint egy férfinak.

Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik század nőtipusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet rászabaditotta erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet. A vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel körülvettük, nem azért nem gyujtotta fel és nemesitette meg, mert mi nem voltunk eléggé férfiak – hanem mert ez a nő immunis ezzel a lángolással szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé – ez csak hiú, mint a férfiak – ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.

Egészen másképpen fest igy a romboló Démon, akit a nőgyűlölet azonositani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen tipussá zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpir borzongató alakja, aki miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak – akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és a falnak ment és kiokádta a tüdejét. Nézzünk bátran a szemébe és értsük meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és lángoló szivek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától. Nem tagadás van ebben a mosolyban – csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen cinizmusa a butaságnak, nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg, csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt – a nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyü, hitetlen mosolya a bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél mindentől, ami ürességének tudatára ébreszthetné. Nevetni nem tud, mert öröm nincs a szivében – kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát lenéz minden kérdezőt. Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz, mert nyomorult, örömtelen énjéről csak igy szerezhet tudomást. Ha szép – szépsége üres mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc – ha rút, rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen lenézze azt, aki őt szereti – hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kinozza azt, akit ő kiván – hiszen csak ő tudja, mit jelent, őt elfogadni. Ez az egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni – folyton hazudik, de nem azért, hogy szépitse a rút valóságot, mint ahogy a költő hazudik – hanem, hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet. Szivesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele – ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.

Valóban ő ez – a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának, mely ezt az arcot úgy állitotta elénk, mint pszihe-képét a Nőnek, reprezántánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem is tükör, és nem is hangszer – ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan félembert – ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja magát – ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek nevezünk? Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra dolgozó ügynökei az életértékeknek – éretlenek és túlérettek, hadd boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik nem tudnak élni egymás nélkül. Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk – láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját – láttuk örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan, meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vizzel öntse nyakon a fakadó rügyét, a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.

„Emléke bennem rég nem él Emlékem tőle nincs egyetlen Se kép, se hajfűrt, sem levél: Gyűlöltük egymást mindaketten.

Én büszke voltam és kevély Ő lángoló volt és kegyetlen – Igy szeret a hűtlen személy S én, boldogtalan, igy szerettem.

És végre annyi könny után Boldogság, csóközön után Egymást el tudtuk hagyni végül,

Mint két ellen, ha kimerűlt S kiket a Gyűlölet se fűt – S kiejti a fegyvert kezébül!“

De hát mi ez a rossz álom – mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a fonákja csak valaminek – kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a mintának eleje is van – ez a sok _nincs_ csak tagadása lehetne valaminek, _a mi van_ – egy harsogó _igen_ hangzott ott el valahol, amire e sok nyávogó és irigy és komisz _nem_ és _nem_ és _nem_ válaszolt a pesszimista drámák mélységeiből. Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek –, amiről tudunk ez a fekete folt lelkünkön árnyéka csak _valakinek_, akit elfeledtünk – ez a fojtogató füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegitett. És ezt az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis csak úgy hivják, hogy Asszony – ó igen, elég volt a gonosz álomból. Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny szinházban, mely annak a férfinak nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének époszát azért irta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben, multban és jelenben s még a jövőben is – és aki a tizenegyedik szin vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a fény felé forditva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:

Mit állsz tátongó mélység lábaimnál? Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt? A por hull csak belé, a föld szülötte Én glóriával átallépem azt.

S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken keresztül:

Das ewig weibliche zieht uns hinan…

És kinyilnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol nyomában – elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó igen, te vagy az, Éva, rádismerek – te voltál, aki lugast vásároltál nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és megkinozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen? Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szeliden tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod, és mutasd meg nekik az igazi mosolyt – remegő és könnyekben fürdő mosolyát az örömnek –, remegő és elfehérülő száját a termékeny szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyitett minket bátorsággal és ujjongó kedvvel. Édes és jó tűz, melynél többet ér megégni, mint meg nem ismerni téged – üdvös méreg, melytől többet ér elpusztulni, mint meg nem izlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem taktikázol te a férfi ellen – nem nézel gyanakvóan és kutatóan és harcrakészen reá, – és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és kutyaalázattal se nézel – tágranyilt szemed ámúlva, elcsodálkozva, boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyilt, sóvárgó tekintetébe. Ime, szivembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem téped a zsebkendőt és nem szivod a vért, mint az a másik – rád, akinek mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bóditóbb, mint ama másik tomboló dühe – rád gondolok és élni akarok érted és oda akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, szines, ragyogó tartalmát odaadjam – őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásitva és nyújtózkodva a penészes unalomtól.

Ó, nem ábrándithattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e hitünkből – jöhettek, Julia, és ti többiek – nincs az a nő többé, aki minket kiábrándithat a nőből – mi mégis csak szeretjük és imádjuk és csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek – aki, ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor, rosszabb tud lenni a férfinál – de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb – ő, mert mi ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt, akitől gyermekünk van.

A rémület.

Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben. Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott „Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva, de jókedvüen magához tér.

A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr, mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát: „mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.

A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében, mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás körül.

A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál kiköpte magából a Földet.

A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó, a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.

Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.

S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület fiát.

Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett, arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és redőit: a hegyláncokat.

Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló, ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.

De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy ne kelljen tovább félnie tőle.

Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat, melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő, mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja elpusztitani őt rémületében.

S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.

Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon. Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona, kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste. Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a papiron.

És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését, melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.

Unalom.

Vasárnap délután talákoztunk.

Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy – mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja ugy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célbalőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok, összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott, beszéljen, miért állitott meg?

Ráorditok:

– Mi tetszik? Miért állitott meg?

Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?

Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé – álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.

A jelen pillanata.

A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.

És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa szorongás, baljós félelem.

A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat, egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik, mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik, ismeretlen.

Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert tájak felől.

A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem; az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?

Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata, amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: – mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.

De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott, házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és bizonyitványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beirva lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban vannak még esélyeim, – halljátok? – ott nekem földem és birtokom van. Innen, a mult partjain állva, belemeresztem tekintetem és kinyujtom a kezem; ami ott van, ahhoz hozzányulhatok, megváltoztathatom, helyéről eltólhatom. Ha akarom, ott nincsen ugy, ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s megindulhat, ami helyben áll.

Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag utitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsufolt Akarat.

Zugjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a multból, a szabadnak született uj ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt.

Testi szépség.

Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyországkiegészitő-Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba, vagy akármerre, a IV-ik, bővitett dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak.

– Hogy vagy, – kérdezem – soká maradsz itt?

– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, – telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hivtak be?

– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?

– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt megigértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, ugy sincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.

– Ugyan. Na, és mit szólt?

– Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt ő nagysága. Gondoltam, hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt és gyakran izzadtam. Az itt nincs.

– Hát persze, az igaz.

– Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami hosszu és patétikus levelet irtam neki, amiben ezt a randevut megigértem. Azt irtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.

Dezső elgondolkodott.

– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Ugy látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok és nem jut az eszembe.

Megint elgondolkodott.

– Szép nő? – kérdeztem végre.

Dezső vállat vont.

– Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, mig aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test?

– Furcsa?

– Na igen. Mondhatnám, kómikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan… olyan régi divatu dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek leveti a testet és ezek tovább hordják…

– Van a dologban valami. De a részletek…

– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből lett egy vaskos, formátlan husdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre.

– És a szája?

– Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyilása, a sok evéstől kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta. Hanem a legkómikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas huscafatocska, ami összezsugorodott és gyürődött, mint a töpörtyü. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…

– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.

– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen mért is akartam én vele találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért.

– Azóta se jutott az eszedbe?

Gondolkodott.

– Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?

– Volna, de mivel szivjuk el, nincs szájunk.

– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.

A hóember és a kályha.

A hóember exkluziv életet élt. Már zsenge hógyerekkorában feltünt zárkózottságával és hallgatagságával: nem beszélt az emberekkel és tudta a módját, hogy mindenkit távol tartson magától. Ezzel hamarabb feltünt és nagy jövőt jósoltak neki. Amint egyre sürübb rétegben rakódott rá a hó, vastagodott és felnövekedett és a tekintélye egyre nagyobb lett.

Kezdtek foglalkozni vele. Egy érdekes egyéniség tünt fel müvészi életünkben, irták a lapok. Elhatárolt, különös egyéniség: hallgatag és önérzetes. Nem kenyere a közlékenység, nem áradozó, nem bőbeszédü, nem fecsegő.

A hóember divatba jött. A lapok hozták a fényképét, kritikusok véleményt mondtak róla, hogy milyen nagy dolgokat várnak tőle. Meg is magyarázták, hogy miért várnak tőle nagy dolgokat: ezért, mondták, mert nem olyan, mint mások, nem erőlködik, nem keresi a közönség kegyét, nem hevül fel semmin; gunyos, hideg és objektiv, mondták róla, világosan látja a dolgokat, azt érezni rajta, anélkül, hogy beszélne és fölötte áll az eseményeknek. Valamelyik kritikusnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a hóembert szembeállitsa a kályhával. Mennyivel nagyobb, értékesebb, izmosabb egyéniség, mondta a kritikus, ez a hóember! Mennyivel mélyebb, igazabb müvészet az ő hallgatagsága, mint a kályha szuszogó, handabandázó sustorgása, amivel az egész világot meg akarja főzni, mindenkire rá akarja erőszakolni az ő unalmas és köznapi lelkét, és hosszu, unalmas ódákat zeng a nyárról, a szépségről és a nőkről! Milyen más a hóember, egy odavetett szava, aforizmája mennyivel értékesebb, arisztokratikusabb dolog volna, ha érdemesnek találná beszélni. Arisztokratikus – igy ez a helyes kifejezés – ebben megállapodtak, és ez a szó rajt is ragadt a hóemberen.

Főleg a nők voltak elragadtatva a hóembertől. Ez már más, ez igen, ez egy igazi férfi, mondták a nők. Ez nem udvarol az embernek, nem olyan, mint a kályha, például, nem áradozik, nem forr fel mindjárt, nem lángol, ennek gerince van, önérzetes ember, igazi férfi, aki megbecsüli magát és nem zokog és nyafog a szerelemtől. Az ilyent lehet szeretni, az ilyennek mindent oda lehet adni. A hóember naponta ezrével kapta a szerelmes leveleket, de ő egyikre se válaszolt és csak gunyosan mosolygott. Ettől aztán csaknem megőrültek a nők, egy csomó öngyilkosságot követett el, ami csak növelte a hóember tekintélyét.

Dicsőségének tetőpontján a hóember megkapta a Nobel-dijat. Nagy banketot rendeztek másnapra: ezen a banketen a hóembernek végre fel kellett volna szólalnia, hogy beszéljen valamit, mondjuk, a szerelemről. Mindenki izgatottan várta a hóember nyilatkozatát. Aznap éjjel a hóember titokban, hogy senki se tudjon róla, felkereste a kályhát. Leereszkedően köszöntötte: a kályha alig tudta türtőztetni boldogságát, hogy a nagy ember szóba áll vele. Nézze, barátom, – mondta a hóember – nekem holnap beszélnem kell egy banketen, de nem tudom mozgatni a szájamat, mert meg vagyok hülve; aztán meg nem is méltó hozzám, hogy a saját, értékes gondolataimból pazaroljak a csőcseléknek. Nem volna szives valami csekélységet kölcsönözni, valami olyan népszerü ostobaságot? Ó, nagyon boldog vagyok, – hebegte és sustorogta és lángolta a kályha – talán parancsolná ezt a csekélységet? – és egy parazsat nyujtott át. A hóember leereszkedően biccentett és könnyedén zsebrevágta a parazsat.

Másnap a nagy hóembert elolvadva találták: az orvosok agylágyulásból származó paralizist állapitottak meg. Azonnal összeült a bizottság, hogy a hóembernek szobrot állitsanak márványból, mely hirdesse dicsőségét az idők nagy végeztéig.

Egy kritikust biztak meg, hogy a szobor táblájára foglalja össze röviden: milyen volt a hóember. A kritikus három napig gondolkodott, de nem tudta megmondani, milyen volt a hóember; csak azt tudta megmondani, hogy milyen nem volt, – nem volt olyan, mint például a kályha. Végre azt ajánlotta, hogy irják: „Nem volt olyan, mint mások.“ A bizottság azonban kijelentette, hogy ez nem hangzik szépen; igy kell ezt kifejezni: „Különb volt másoknál.“

Ezt rá is vésték a márványtáblára és hazamentek a kályha mellé, mert nagyon hideg volt.

A fejetlen ember.

Villámlott s utána hosszan dörgött az ég; villám és dörgés között jutottál eszembe, az utcán, barátom, mig szaladó emberek között egy kapu felé igyekeztem. Eszembe jutottál, s egy csodálatos és váratlan kérdés döbbentett meg, – hogy van az, hogy még soha nem jutott eszembe?

Hogy még nem jutott eszembe soha megkérdezni tőled, barátom: hol van a fejed?

Nagyon sok barátom van, ismeretlenek és ismerősök, szobákban és tereken láttam őket, s róluk elképzeltem az emberarcot, s most már tudom, milyen egy ember.

De mi lett volna, ha csak téged ismerlek, barátom?

Huszonhat éven át láttam lábaidat, amint sulyosan huzódnak a földön s nyomot hagynak utánuk; és láttam kezeid lebegni lazán, szorongatni idegen kezeket, simogatni szép kelmék szövetét, és látom most is, rákulcsolódva a tollra, végighuzódni, papiron. És láttam karjaid meztelenül és szövetekben, láttam mellényed csücskét s két-három gombját, s kabátod kihajló gallérját is látom, s még egy leomló darabka nyakkendőt is, s még vállaidból is látok egy darabot, ha elforditom a nyakam jobbra és balra, – a többi nincs, nem látok semmit, a nyakkendőn s a vállak felém gömbölyödő vonalán tul ködbe vész alakod, eltünik előlem. Felállok s elálmélkodva nézek végig rajtad, s hihetetlennek rémlik, hogy ma először vettem észre, hogy ime legjobb barátom, egyetlen bizalmasom és hivőm, akit, ugy hittem, mindenkinél jobban ismerek: egy rémes csonk. Fejetlen törzs, élő kisértet, amilyent gyerekkori lázálmok mázolnak falra, függönyre, a rémmesék borzongató alakja, Fejetlen Richárd, sötét lovag, kivel a rengeteg mélyén találkozik, éjfélben, a megkinzott lelkiismeret.

Fejetlen lovag, nem csurog vér a nyakadról? Hol a fejed, barátom? Nem furcsa, hogy felnőttem veled s figyeltelek és gondoltam rád, hogy te voltál nekem a legkézzelfoghatóbb, az egyetlen valóság és egyetlen biztos tény, amit a szkepsis elfogad, hogy fájt nekem, ha megütöttek, s jó volt nekem, ha megsimogattak, hogy mérhetetlenül közelebb tudtalak magamhoz, mint bárki mást s bárki más bizonytalan álom, ismeretlen valószinüség volt csak hozzád képest, – s ime ma ötlik fel, hogy soha nem láttam az arcodat a valóságban. Távolról hoztak csak hirt az arcodról, másoktól hallottam csak, hogy milyen, ha beszéltek róla, vagy néha szürke kép fölé hajoltam mohón és kiváncsian, hogy milyen lehetsz? Mert csak képekről ismerlek, ó idegen, idegen barátom, mindenkinél idegenebb, képekről és a tó tükréről, vagy a tükör taváról. Láttam a képedet, de nem hittem e képnek soha, s nem hihettem a tükörnek se, mert mihez hasonlitottam volna a képedet? Hiszen sohasem láttalak. És néha, mint a vak, dadogó ujjaimmal értem az arcodhoz s láthatatlan homlokodon végighuztam, kitapogattam szájadat és szemeidet. Egyszer majd lerajzollak, egyik kezemben ceruza lesz s a másikkal kitapogatlak: egy ujjamat körülhuzom arcod körvonalán s a ceruzával odalent a papiron követem majd azt a vonalat, amit az ujjam határolt.

Milyen lehet az arcod? Mész az utcán és lopva figyellek: kezeid lóbálod és oly nyugodtan, biztosan jársz. Nézem a lábaidat, nem lépsz félre és kikerülöd a tócsát. Pedig nincs fejed. Rettenetes: nincs fejed. És ezek elmennek melletted, közönyösen, mintha nem történt volna semmi. Hát nem látják, hogy egy fejetlen ember jár közöttük? Nézzetek rá: a nyakkendőjén tul semmi sincsen. Nézzetek végig magatokon, nem rémültök meg? Csodálatos.

Milyen lehet az arcod? Lesütöm a szemem s alsó ajkam erővel kinyujtom. A semmiből vörös, szegletes husdarab nyulik ki egy pillanatra. Behunyom az egyik szemem s a másikkal oldalt, befelé pislogok: elfolyó, fakó fehérség villan fel, otromba, formátlan valami, nyomorék vonalak, visszataszitó dudorodások, nyilt pórusok.

Kezdek félni tőled.

Allegória az iróról.

Hogy mi az az iró, Pistike?

Hát… nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked… az egy olyan ember, aki mindig ir. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papirra és ott mindenféle kacskaringós jön ki belőle… tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek… hm. Ezeket hivják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked, – hát ez ugy van, mint például a selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugy-e, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a fejéből kienged egy hosszu-hosszu selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyitja, süriti, fonja, bogozza – és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a hernyó fejében selyemfolyadékká és a selyem-folyadékból selyemszál lesz.

Hát ez ugy van az iró-hernyóval is, Pistike. Az iróbácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit mások irtak, irt levelet, meg könyvlevelet, – ez… hm, tudod Pistike, hogy is mondjam csak?… ez aztán az iró fejében átalakul tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az irónak a feje tele van tintával, – hát akkor, Pistike, akkor az iró abbahagyja az evést és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát és majd lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát – az irónak a fejéből vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijőn a tintaszál. Az a furcsa Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az iró, mindig tintaszál lesz belőle, – például az a fajta, amelyiket költőnek neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.

A tinta-szálat az iró kiengedi a papirra a fejéből, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sürüen és szépen jön (ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor, az elején sürüen befonja szövi vele a papirost, gyönyörü szép tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörü, jaj de szép, jaj de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az iró is örül, dacára, hogy fogyik fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát és milyen jól fog aludni és majd lepke lesz belőle.

A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az iró fejéből, és amint fogyik vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ir, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az iró nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az iró fejéből. Csupa tinta-szál lett belőle a papiron. Mostan azt gondolja, hogy milyen jól alszik ő most a sok szál között, mig lepke lesz belőle.

Csakhogy nem ugy van az, Pistike, ugy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vizbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.

Hát igy csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint van az iró fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az iró kiesik a tintagubóból, a tinta-szálból pedig – hát… hát… abból is selyemharisnyát csinál az Irótenyésztő bácsi, a feleségnek. Vannak olyan irók, akik csodálkoznak ezen és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani a fiatalabb hernyók:

– Hja, az öreg Izé… az már kiirta magát, szegény.

Amiben igazuk van.

Kedves!

Kedves – miről beszéljek neked? Kedves, nem tudom hol vagy és nem tudom ki vagy, de téged szeretlek, mert te nem politizálsz, te csendesen pihensz és mosolyogsz és vársz és jól tudod, hogy semmi rossz nem lehet ebből, ami most történik, e téli boruban – te jól tudod, hogy halkan és illatosan csiráznak a magvak, pár arasznyira a földtől és hogy békében igyekeznek fel, kidugni zöld levelet, finom kis pihét, pillanatra se félve, hogy holmi demarkációs vonalba ütközik odafent. Te már tudod, hogy minden jóra fordul, ha béke és öröm folydogál ereid csendes medrében – te mosolyogsz, ugye, és nem félsz immár, te ugyanazzal az elnéző és derült mosollyal néznél a szemébe a lihegő és durva katonáknak, akik falhoz állitanak és fegyvert szegeznek rád, hogy agyonlőjjenek, mint amilyennel a vágytól és reménytől lángoló szerelmes arcba néznél, mely arcodhoz közeledik. Látod, el akarnak felejteni téged, kedves, el akarják felejteni a csöndet, de zajt vernek és rémülten kiáltoznak és féltik a multat és rettegnek a jövőtől – de te mosolyogsz, kedves, mert jól tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni: nem félsz a jövőtől és nem félted az emlékedet. Miért is féltenéd? Most elborult a lelkünk, a szenvedéstől és félelemtől, hideg van és értelmünk vacogva huzza össze magát didergő koponyánkban Gyermekek vagyunk. De te bölcs vagy és tudod már, amit én csak sejteni kezdek. Nem mulhat el semmi nyomtalanul – csak elbujik egy időre, ami történt, elrejtőzik a homályban és csendesen pihen. Mikor négy éves voltam, kicsi gyerek, nem emlékeztem arra ami három éves koromban történt – elfelejtettem, mert még gyenge és homályos volt az értelmem, halvány mécs, csak néhány napra világitott hátrafelé, a multba. De husz éves koromban, mikor találkoztam veled, fellángolt a mécs és előre, hátra, messzi vidéket világitott be egy pillanatban – és most már jól emlékezem a Rákos-patakra, amit két éves koromban átgázoltam: az emlék élessége nyilván nem attól függ, – mintahogy hinné az ember – hogy milyen közel vagyunk hozzá időben, hanem hogy mennyire fejlett ki öntudatunk. Te jól tudod, kedves, hogy mit jelent ez – te, aki az emberrel foglalkozol és az ő emlékével e Földön. Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, nem veszhetünk el, nem mulhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak muljon már el e tompa, nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel – és muljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai – gyermekek vagyunk most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a multra; de ez a mult nem veszett el azért. Mert évezredek mulva kivilágosodik majd e fajta értelme és megérik, mint a gyümölcs – és tizezer év mulva minden eszébe jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával – és eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a mult, amit most nem tudunk. A közeli jövő homályos és hideg – a közeljövő elfelejt minket és porral söpri be nyomunkat – de egyre jobban közeledünk ahoz, aki végtelenül távol van s akinek egy napon eszébe jutunk majd – az embernek, ki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád, kedves, ó kedves, akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő lelkében – te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dudoló csönd, szelid fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.

Cenzura.

Felszabaduló gondolat, repülj… Senki nem figyeli szavad, nincsenek magasabb érdekek, mint amit gondoltál és közölni akarsz. A cenzor nem néz mereven szemedbe, mikor kinyitod a szádat, nem fagy ajkadra a szó jeges tekintetétől – beszélj!

Halljátok hát, kimondom nyiltan, ahogy megfogant bennem a megismerés… Kimondom, hogy mi a véleményem azokról, akik…

Azazhogy, inkább valami mást. Ezt, amit most mondani akartam, ezt nem lehet mégse és most se – sőt, ejnye csak, ugy veszem észre, most még kevésbbé lehet talán. Hogy is mondja csak a cenzor? Az idők nem alkalmasak. Aztán különben is – nagyon könnyen félre lehetne érteni, ami ugye… Igazán nem azért mondom, mintha attól tartanék, hogy… De semmiképpen nem lehet célom, hogy az a bizonyos ur, aki most eszembe jutott, magára vegye ezt a kijelentésemet és ugy magyarázza, mintha én ezt azért mondtam volna, hogy izé, a miniszter, aki már régen, egészen alaptalanul gyanusit engem valamivel, amiről pedig szó sincsen… hiszen ismernek az urak, jól tudják, mennyire szivemen viseltem mindig az illető intézmény érdekeit… és ha most mégsem ugy hat, mintha… ennek igazán nem az az oka, hogy gyáva volnék… de hát oktalanul áldozni fel valamit, amit kellő időben méltóan és eredménnyel áldozhatok fel… Egyszóval, ezt hagyjuk egyelőre.

De azt viszont boldogan és ujjongva kiáltom világgá, azt a régi meggyőződésemet, amit sok esztendőn át torkombafojtott a cenzura, hogy minden tisztességes ember, akinek…

Hm, várjunk csak. Ezzel fölöslegesen megharagitanám a hogyhijják-pártnak azokat az elemeit, akikről igazán nem állithatom, hogy tisztességtelen emberek csak azért, mert… És nekik módjukban van visszavágni éppen az én elméletemmel, amely szerint… s én ugyan mit válaszolhatnék erre, hiszen…

Hagyd abba, boldogtalan, hová leszel igazságoddal, mig remegő szivvel félted magadban a néma igazságot, azt, hogy élsz s még élni akarsz mindennek ellenére, ami történt? S hogy kivül és belül remegsz mindentől, ami fenyeget: félsz, hogy félreértenek és elbúsitanak – s te félsz a bánattól, mert a halált juttatja eszedbe, félsz az emléktől, mert attól is a halálra gondolsz, félsz, hogy félnek majd tőled s félelmükben megtámadnak téged, mintahogy, megtámadták és legyilkolták egymást ők, akik nincsenek már, vacogó fogakkal, félreforditott arccal, hogy a másik ne lássa a hideg borzadályt. Mihaszna törted el vörös ceruzád, amivel vérbefojtottad a kimondott szót: a cenzura odabent lakik. Halálfélelem az ő neve s nincs menekvés előle, csak az ő karjaiba futsz, ha menekülsz.

Arra születtünk, hogy szeressük és megértsük egymást s mindent elpanaszoljunk egymásnak, ami a szivünkön fekszik. De mostohaanyánk, a gonosz természet egy rettenetes örökséget hagyott ránk: annak lehetőségét, hogy megölhetjük egymást. Csak a lehetőséget, mert vágyunk nincs erre s örömünk nem telik benne – de ez a lehetőség megmérgezi minden gondolatunk s gyilkossá tesz, amikor védekezünk ellene. Találjatok ki valamit, ti, akik delejes fényt és repülő embert találtatok ki – találjatok ki valamit, hogy ember ne halhasson meg ember kezétől, hanem csak a végzet akaratából – mártsatok be a csodakutba, melyben Achilles fürdött s akkor majd kiállok és megmondom nektek az igazat. Az igazságot, amit vértanuknak kellett meggyalázni inkább, mint megpecsételni – az igazságot, mely nem halálmegvető bátorságból, hanem az élet szerelméből fakad.

Mártsatok be ebbe a csodakutba, találjatok ki ruhát nekem, amit golyó át nem üt, kard át nem szur, gonosz és gyanakvó tekintet meg nem sebez – tegyétek, hogy ne kelljen félnem tőletek s ne kelljen fegyverkeznem ellenetek – s akkor én, az egyetlen ember, akit nem lehet megölni, egyik embertől a másikhoz futok majd s mindakettőnek megsugom a nagy titkot: ne félj tőle, pajtás, ne védekezz, ő nem akar bántani téged – s azért fenyeget csak, mert attól tart, hogy bántani akarod.

Szemléletek.

Én nagyon jól tudom, hogy van az, én teljesen megértelek benneteket. Nem vagyok különb nálatok, se több, se kevesebb, éppen ezért félek tőletek. Egyszer egész délután kártyáztam: utána kimentem az utcára. Percek mulva vettem csak észre, hogy öntudatlanul folytatom a játékot: egy vörös kalapu nőismerősömnek nem köszöntem, mert az én kalapom zöld volt, vöröset pedig csak vörössel üthetek, villant át rajtam, ha az én kalapom nem adu. Nem szálltam fel a hetes villamosra, mert utána kilences jött, sláger. Máskor sakkoztam néhány órát: mikor végre felkeltem az asztal mellől, idegesen tettem félre egy szemben levő széket, amelyik lóugrásnyira állt a szekrénytől, nehogy a szekrény leüsse – mohón és vadul, ugrásra készen pillantottam legjobb barátomra, egy finom lirikusra, aki mögött más valaki ült: nekimegyek, gondoltam, leütök és sakkot adok az ajtónak. Fáradtan jöttem le egyszer a Dunapartra, néhány éves billiárd-parti után: az ihlet teremtő eksztázisában rögtön észrevettem, ami eddig elkerülte figyelmem, hogy a Bazilikával, ha vékonyan el tudom találni a budai várat, keresztduplával megcsinálom a karambolt, ugy, hogy éppen telibe találja a parlamentet; – hogy azt a kövér képviselőt, ha gyengén fogom, alul, siberre hozzáütöm a mögötte álló kereskedőhöz, onnan elpattan és találja a Petőfi-szobrot; hogy a Göncöl szekerének három elülső csillagát tisztára is meg lehet csinálni, ha egy kicsit meghuzom és igy tovább.

Hosszu utazás után ágyadban ha behunyod a szemed, zakatolva futni kezdenek előtted hegyek és völgyek. Uszkáltál délután a Balatonban: párnád és derékaljad hullámzik alattad. Első repülésem után arra riadtam fel álmomból, hogy görcsösen kapaszkodtam az ágy két szélébe: az ágy nagyon erősen bedőlt, oldalt fordult, recsegtek a szárnyak, a lélegzetem kihagyott, mint a mótordugattyu.

Idegek játéka, mondod, de nem veszed észre, hogy egész életünk valami módon e furcsa kábulatban telik el: hiszen mindnyájan foglalkozunk valamivel, valami állandó dologgal, azonkivül, hogy élünk. A sebész, mikor jó étvággyal szeleteli a pecsenyét, nem veszi észre, hogy öntudatlanul figyeli a szővetek rétegeit, mint délelőtt, mikor élő hust metélt. A suszter először a lábat látja meg belüled, a kalapos a fejet, a manikür a körmöket, a hóhér a nyakat. Egyszer értesitettek, hogy jó barátom, akit szerettem, összeesett az utcán, mentők vitték a kórházba. Tele részvéttel és aggodalommal futottam ki az Üllői-utra: már a kapuban voltam, mikor észrevettem, hogy utközben egészen öntudatlanul, de preciz és tagozott formában, négy vagy öt formás mondatot csináltam már, amivel a barátomról (müvész volt) szóló nekrológot elkezdem majd – a nekrológot, amit természetesen én irok majd róla valamelyik szemlébe.

Mit várhatok hát embertársaimtól, akik mind a maguk részéről, a maguk más és más foglalatosságának kábulatában élnek? A szegény embernek ugy rémlik, csupa nyomor és küzködés minden, amit maga körül lát: nem járnak az emberek, csak ácsorognak boltok előtt, szemükből rémület és nyomasztó vágy lobog. A politikus, a miniszter mikor kijön a parlamentből, ellenzéket lát maga előtt és kormánypártot; a szembejövők „csatlakoznak álláspontjához“ vagy „nem veszik tudomásul“ aszerint, amilyen társadalmi osztályhoz tartoznak, külső után itélve. A szerelmes ámulva veszi észre, milyen epedőn és megértve néznek egymás szemébe az emberek, a hegyek hogy fürdenek a levegő mámorában – hogy nyujtják ki duzzadóan és lihegve karjaikat a fák. Az öngyilkos hallani véli szinte, hogy nyögnek rettentő terhüktől a házak, hogy vonszolják tagjaikat az emberek – a haldokló levegő után kapkodó görcsőt lát a fölébe hajló vonásai közt.

Napfényben fürdő mező, a kék hegyek alatt, te tudod, mit mormogtak, akik megálltak előtted. A tábornok terepnek nézett, a paraszt kaszálónak, a festő tájképnek. Én, látod, néhány jelzőt mondtam rólad, azt mondtam „fürdő“, holott nem is fürdesz.

Mit várhatok hát tőlük, akikről azt hittem, segitenek egymáson, magukon, rajtam? A katona azt mondta, polgár vagyok, a kereskedő azt mondta, fogyasztó vagyok, a nő azt mondta férj vagyok, a gyermek azt mondta, apa vagyok, a kormány azt mondta, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondta, elégedetlen vagyok. Az egyik azt állitja, választó vagyok, a másik azt, nem vagyok választó. Mikor állapodnak meg ezek, mikor egyeznek ki, mikor döntenek sorsom fölött? Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába kapálódzom és orditok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? nem vagyok sakkfigura, se billiárdgolyó, se adufelső – álljatok meg már az Istenért! az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbbé kevesebb.

Minden másképp van.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden ugy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen ugy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzitja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állitani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzit el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzitson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesitse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámitsa, mennyivel görbit ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár müvészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemü, akkor ostoba, és rosszhiszemü, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igazi ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amig nem tudtak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlitom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzitotta a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó ugy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfesziti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit igy foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, mig ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképpen nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerüségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állitotta fel, mégis ugy tekinti őket, mintha megmásithatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen van a Darwinféle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyülöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de igy van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megirják.)

Minden másképp van.

Elikszir.

És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az emberre, akit ugy neveznek: én.

Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált – most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.

Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer. Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt, aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.

Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette – térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen, aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult – tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: – erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb, nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény, amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire szemünk ablakán át kitekintünk.

Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé, leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek, mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek, minden tehetségetek megfeszitésével?

Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe, törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még. Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk, odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik meg: az emberhez és az ő testéhez.

Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami végtelenebb minden végtelennél.

A gazdag ember.

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.

Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.

Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezuttal könyvekre és drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most is, este az ágyban, vagy végig néz szinházak páholyából. Mindig kinosan és kellemetlenül lepte meg, hogy az irók a szerelemből valami sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerübb törekvése az emberi kivánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süriteni s ott kögiteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kivánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.

Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan ugy érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának. Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a tükör elé ült.

Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámithassa, mennyibe kerül. Valószinü volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.

Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni. Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és idegenszerü volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi könnyebbülést. Valószinüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.

Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott egy bank, ahová telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált. Azután átment egy másik szobába.

Nagyon jó idea – gondolta hirtelen – nagyon jó. Holnap elutazom Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.

Csengetett.

– Csomagolj… – mondta az inasának.

Szekrényéhez ment, ő maga segitett az inasnak. A batiszt-ingeket gondosan rendezte el egy sürü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt. Megint gondolkodott, egy ráncot igazitott el a szőnyegen. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult, óvatosan becsúkta megint, iróasztalához lépett, kinyitotta a felső rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát.

Viaszfigurák.

Egy borus kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak – és az a vonakodó bus kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagu lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszinházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió legujabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, – álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Igy voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem fől a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szük kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik – fölirás: Borzalomkamara – csak erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig hires sebészek legképtelenebb mütéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyümet huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jöjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejü ember. Egy szétdarabolt munkás, ugy, amint a villamos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagut. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kinjai… Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiu, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott koporsó, egyek deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vizbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába…

Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg… kicsit sebesebben sietek a kijárat felé?… no, merre van? És miért nincs itt rendes világitás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyülöletes most az az arc… Egy hosszu, véres vágást képzelek rá, a sürü, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak ugy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomoruságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen mügonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el – maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagu cseléd a maga igazát: ime, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a „müfaj“ is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és hiven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen müvészet? – azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a „müfaj“, mely bebizonyitja, hogy lucskos huscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy büzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undoritó halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kiforditani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek a Borzalom-kamra szinészei és egyben közönsége is. A napihirek és rendőri hirek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró lugba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak – mindennap, ujra és ujra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik ugy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, uj irodalmi irányok hivei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a müvészi becsvágynak, ugy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerüségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, mig aztán egy kocsirud véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépitette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit ugy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet ugy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos ifju esztétikusok, ugy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsuszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és reálista iróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszu, hosszu kortyot valami lázadó és nagyszerü zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, – levegőt!

A nyugodt és megfontolt ember.

Az arca belső összhangnak és bölcseségnek komoly derüjében hangolja össze a vonásokat: szelid és nyugodt szemei, ha beszél veled, mindig a szemedbe néznek: nem tolakodóan, vagy fürkészve, hanem jóságosan és megértően. Akinek rossz a lelkiismerete, nem tud igy szembenézni – az ő lelkiismerete tiszta.

Egyszerü ősz szakállt visel, mint Szokratesz. Egyszerüen öltözködik, de egyszerüsége nem keresett: természetesen fejezi ki lényének nyugodt harmóniáját. Türelmesen és figyelve hallgatja végig, ha beszélsz s mielőtt felelne, gondolkodik. Ahogy gondolkodik, ahogy aztán lassan és nyugodtan beszélni kezd, látnivaló, hogy semmiféle elfogultság, előitélet, ösztönszerü szimpátia vagy antipátia nem vezeti veled szemben és nem befolyásolja – azon gondolkodik, amit mondtál neki s igyekszik megérteni, mit jelent az – önmagáról, minden zavaró érzelmi vonatkozásról megfeledkezve, magát a szóbanforgó kérdést vizsgálja és mérlegeli az elképzelhető szempontok minden elképzelhető egybevetésével, valamennyi képességét arra összpontositva, hogy itélete tárgyilagos és igazságos legyen, mintegy mértani középarányos a lehetséges szélső itéletek között.

Mint a mértani középarányos, valamely dologról való véleménye a dologra vonatkozó minden elképzelhető véleményhez közelebb áll, mint e vélemények egymáshoz. Az audiatur et altera pars elvét mintha neki találták volna ki – soha nem mond véleményt az ellenkező felfogás meghallgatása előtt. Ha aztán válaszol, az ellenkező felfogások képviselőinek mindegyike azt hiszi, hogy tulajdonképpen neki adott igazat. Szenvedélyes kitörés, indulatok vad összecsapása, erőszakos elintézése valamely vitának, elképzelhetetlen az ő jelenlétében – mindkét féllel meg tudja értetni, hogy neki nincs teljesen igaza és hogy abban, amit a másik mond, nagyon sok megfontolásra érdemes igazság lappang.

Fölüláll minden párton, mert minden pártprogrammban azt látja és vizsgálja csak, ami benne lényeg és abszolut eszme és gondolat. Ideális elnök vezető férfi, reprezentáns. Lecsendesiti a heveskedőt, biztatja és bátoritja a félénket. Ha mint ilyent, egyhangu lelkesedéssel felkérik, fogadja el a vezető állást, a tömegek képviseletét, gondolkodási időt kér, megfontolja a dolgot és többnyire elfogadja.

Ő az, aki kirántja a kátyuba került szekeret és ő az, aki megfékezi, ha rohanni kezd a lejtőn. Fölfelé óvatosan és megfontoltan bár, de határozottan követeli a tömegek jogát – ám ő az, aki csendre és mérsékletre inti a forrongó és zajongó tömeget és figyelmezteti, hogy gondoljon a következményekre. A gazdaggal megérteti, hogy gondolnia kell a nyomorra is és jótékonynak kell lennie – a szegénynek megmagyarázza, hogy a gazdagot nem szabad gyülölnie, mert gazdagságra szükség van.

A beszédben kedvenc fordulatai ezek: „meggondolás tárgyává tesszük“; – „ma még korai volna“; – „ha azonban ezzel szemben tekintetbe vesszük“; – „nem szabad megfeledkezni azonban“; – „be kell várni, mig a dolgok természetes alakulása“; – „nem szabad elhamarkodni“ – és más ilyenek. Mert ő mindig a jövőre gondol és a jövő érdekében kitartásra és nélkülözésre inti a már-már kétségbeesőt.

Ha valahol szerencsétlenség történik, ő az, aki hangosan mindenkit arra int, hogy nyugodtan viselkedjék, nehogy kitörjön a pánik. A vérében heverő szerencsétlent nyugodtan és komoly részvéttel nézi, kitörés nélkül, szomoruan, de belenyugodva a változtathatatlanba. A fájdalmában őrjöngő anyát szeliden visszatartja, szavába vág, ha bosszuért üvölt – megérteti vele, hogy senkit nem szabad okolnia, csak a végzetet. Ugy véli, hogy bizonyos körülmények között csak egy kisebb szerencsétlenséggel lehet egy nagyobbat megakadályozni: ennek a kisebb szerencsétlenségnek lefolyását aztán komolyan, megadással, meglepően jó idegekkel nézi végig, képes még elősegiteni is, még akkor is, ha ez a kisebb szerencsétlenség véletlenül nem is olyan kicsi – ilyenkor meggyőzödéssel hirdeti, hogy a másik szerencsétlenség nagyobb lett volna.

Ebben rendületlenül hisz. Ebben a hitben inti csendre, nyugalomra az örjöngő kiáltozókat, ha ég a ház és az egyik szobában bennrekedtek néhányan. Szelid, okos szóval magyarázza ilyenkor, hogy nyugodtan és megfontoltan be kell várni, mig az a szoba, a bentlevőkkel együtt, teljesen leég, mert csak igy lehet megmenteni a ház többi részét és azokat, akik benne vannak.

Mert ő a tiszta szem, a nyugodt megfontolás, az előrelátó tudat. Ő az, aki lecsendesiti a vizeket és elsimitja a kitöréseket, – ő az, aki megakadályozza a világ összeomlását.

Neki köszönhetjük, hogy a világ nem omlik össze.

Nem omlik össze, hanem marad olyan komisz és elviselhetetlen, mint amilyen.

Mert ő a Nyugalom és a Megfontolás és a Minden Szempont Mérlegelése.

Ő a legundokabb puhány minden puhányok között.

Levél a szedőhöz.

Kedves barátom. Ne csodálkozzék ezen a váratlan és – nem tagadom – szokatlan fordulaton, hogy a lusta és szeszélyes iró megzavarja önt, derék, pontos munkást, munkája teljesitése közben és levelekkel zaklatja. Higyje el, érett megfontolás után irom e sorokat, vigyázva formára és tartalomra, egy rezignált megismerés hajnalán, mely egészen uj világitásban mutatta meg nekem az irodalom egész jelentőségét. Látja, kérem, kedves ismeretlen barátom, ma reggel olvastam a lapokat, háboruról, meteorológiáról, bajokról, és igen elkeseredtem és eltünődtem. Az irás mégis csak általában ilyen levélforma valami, az ember, akinek eszébe jut valami, közli egy másik emberrel, vagy több más emberekkel, hogy mi jutott az eszébe. Évek óta csinálom már magam is ezt a levelezést, néhány elképzelt emberhez intézve, hüségesen beszámolva mindenről, ami közben eszembe jutott. Sokféle formában irtam levelet, hol első személyben, hol képzelt alakokat szólaltatva meg, de hálátlan és reménytelen dolog ez, látja, az „olvasó“, akihez az irodalom évszázadokon át irja szerelmes leveleit, ez a gőgös, rejtélyes hölgy – nem felel. Pedig hányszor szóltam hozzá, sürgetően, figyelmeztetve, lágyan és szigoruan. Látja, kérem, kedves szedő barátom, magának elpanaszolom: már amikor a háborus dolgok kezdődtek, ugy-e, maga emlékszik, maga az egyetlen ember, aki emlékszik rá és akire hivatkozhatom, már akkor megirtam, mi a véleményem nekem ezekről a dolgokról, hogy milyen hibásnak tartom az ilyen oktalan öldöklést, hogy milyen egyszerü volna abbahagyni, és hogy remélem, ezek után belátják, milyen meggondolatlanok voltak. Maga emlékszik a levelemre, maga szedte ki, – na, és mit gondol, feleltek? Fenét. Nemcsak hogy nem feleltek az én okos beszédemre, hanem, mint ma olvasom, megint előlről kezdik a verekedést, mintha egy sort se kaptak volna tőlem.

Látja, kedves barátom, nem érdemes. Az olvasó nem felel az én bölcs, békéltető, elintéző és elsimitó levelemre, az olvasó talán el se olvassa, – mit tudom én? – az olvasó nem hallgat rám, tovább csinál bajokat, háboruba keveredik egymással, összevész a feleségével, beugrik a Dunába, meggyilkolja a felebarátját, handabandázik, rendetlenséget csinál. Hát mi ez, nem kapta meg a levelemet, amiben figyelmeztettem, hogy ne tegyen ilyeneket, mert baj lesz belőle? Vagy megkapta és nem olvasta el? Talán nem is tud olvasni az olvasó.

Kedves szedő ur, látja, rajtunk nem mulik. Én szépen megirtam és maga szépen kiszedte. De hátha az olvasó nem olvasta el! Eltünődtem ezen, és eszembe jutott, milyen bolond dolgokat csináltam én eddig. Irtam, irtam a leveleket egy ismeretlen valakihez, aki talán nincsen is, vagy nem akar tudni rólam. Aztán eszembe jutott, hogy egyetlen ember van, aki egészen bizonyosan elolvassa, el kell hogy olvassa, amit én irok: és ez ön, szedő ur, az egyetlen ember, akiben biztos lehetek. A régi irók igy szóltak: „nyájas olvasó“. Milyen képzelgés! Hátha nincs nyájas olvasó? Ellenben szedő, az biztosan van, az fáradságos, keserves munkával bizonyitja be nekem, hogy első betütől az utolsóig figyelmesen elolvasta az irásomat, nem hagyott ki egy szót se, elfogadta ugy, ahogy van, és kiszedte. Én bizony sohase irom ezentul, hogy „gondold meg, nyájas olvasó“, vagy „hidd el, olvasó“, vagy „mit szólsz ehhez, olvasó“, hanem őszinte és becsületes leszek és szavaimat a szedőhöz intézem, akkor nem történhetik meg velem megint ilyen blamázs, hogy leirom a háborut és mégis kitör.

Hát bizony, kedves szedő ur, igy vagyunk. Magunk között vagyunk, beszélhetünk egészen őszintén. Igy még kényelmesebb is nekem, szabadabb és fesztelenebb lehetek, megirhatom a véleményemet mindenkiről, elpletykálgatunk, ugye, háboruról, időről, meg a többi iróról, szegényekről, akik még mindig irogatják a szerelmes leveleket ismeretlen olvasóhoz, hol lelkesen, hol fenyegetően, hol gunyosan, hol allegórikusan, sorok közé rejtve mondanivalóikat, – sorok közé! Micsoda képzelődés, maga legjobban tudja, szedő ur, hogy a sorok között spácium van, egy kis vasléc, ami az ólomdarabkákat széttartja egymástól, és nem mondanivaló. Istenem, bár ott tartanánk már, hogy a sorokat olvassák, nem hogy a sorok között is találnának valamit.

Na mindegy. Hogy van, szedő ur? Hát mit szól ezekhez a csunya dolgokhoz? Ugy-e, utálatos? Már igazán nem tudom, mi lesz belőle. És mit szól ehhez az időhöz, nyár közepén télikabát. Vigyázzon kedves egészségére, az esték igen hüvösek. És kérem, szedje levelemet figyelmesen, hogy lássam, elolvasta. Isten vele, nyájas szedő.

Tartalomjegyzék.

Két mosoly 3 A rémület 14 Unalom 17 A jelen pillanata 23 Testi szépség 27 A hóember és a kályha 31 A fejetlen ember 35 Allegória az iróról 38 Kedves! 41 Cenzura 44 Szemléletek 48 Minden másképp van 52 Elikszir 56 A gazdag ember 60 Viaszfigurák 64 A nyugodt és megfontolt ember 71 Levél a szedőhöz 75

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

37 |visszatasztió dudorodások |visszataszitó dudorodások

40 |selyemharisnyát csinal |selyemharisnyát csinál]