Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) by Benedek, Elek

text and images generously made available by Hungarian Electronic Library.)

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

[Illustration]

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.

KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

Globus, Budapest.

AZ OLVASÓNAK.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében, folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak gazdája, minden lakója!

_Móricztanyán_, 1920 szeptember végén.

_Benedek Elek._

ELSŐ FEJEZET.

Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én nemzetségem tevé.

– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben édesapám – _ősfoglalás_. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind _jövevények_.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü, nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig ugy-e, szép e név?

Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján, igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél, mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a szélnek _német szél_ a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek nevezék…

Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos „Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos, zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1] szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.

[1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják nálunk felé.

Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a falu s a vidék első embere vala.

– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“ ilyen soktudó ember.

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.

Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk örökül…

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restancia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná. Csak _anyókára_, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan: szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla jegyezhetek-e föl? Utolsó _anyókaságát_ az én ébredező életemnek szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának _búsbetegje_ lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e, kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek életét.

Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésülheti haját. A maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált szent türelemmel.

De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát: hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára… és – – és – akkor vert meg engem először az édesanyám.

– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik.

Áldott jó anyókám!

Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten, hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá. _Váratlan_ gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb. Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta. Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: _ne sokalljátok az én ajándékomat_. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az ő méhét megáldottam vala. Az _idejében_ született gyermekek hol, merre vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót, a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent türelemmel ápolja anyját e leány?

Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan, sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb, teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe.

Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka megnyugodott, örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.

*

Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy volt, de századok során ugy szerteágadzott, leveledzett, hogy az én szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is itélem a legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták. Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget?

Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom, ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.

– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a maga édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.

– Turk.

– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt ez. Szent István király idejében.

Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt. Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba (lásd Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek, Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza – odaláncolta ez a két gyermek.

Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat látunk s ezeknek is a neve – Benedek.

Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is „ajtó mögött“ a helye, de arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ méltatlankodását, aki kétszer „járt ki a franciára“, száz esztendővel ennek előtte, s lám, elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom.

András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak egy értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: _osztozás_. Egy mondat még világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyi fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat emlegetett osztálynak „rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a burzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes siculorum nobiles sunt“ (Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje volt. Az első rend volt a „_primor_“. Ehhez a rendhez tartoztak azok, akik legalább 3–4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres kardot ha körülhordozák. A második rendnek _primipillus_, népiesen _lófőszékely_ volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt, s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek _pixidárius_ volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok, melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a császárt. Többet a császárt, mint a hazát.

Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott. Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.

Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt, primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus Benedek fiak onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével „az ugyis katonáskodó kedvü“ székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr (zászlós huszár a cimere) – egy messze vidékre távolodott Benedek s annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd kegyelettel.

Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – _48 után_. Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket! Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje a te ükapád szükkeblüsége miatt!

A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig, hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14 esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ s Kossuth Lajos hivta fegyverbe a magyart.

István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága a pixidárius rendhez tartozott.

– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható fia is volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek: ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,[2] de még Nagymagyarországba is – igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No, elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a vasut. Olyan ut, mondá, melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött, mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások – mintha ma is látnám – egymást döfködték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi hallottuk, a püspök nem.

[2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét _vármegyének_ hivják a székelyek.

Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?

István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent fogadalmat.

– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt a trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak a székely huszárok, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No, összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég, balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod, én is facsarintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának, apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával.[3] Előbb ügyet sem vetett rá, gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt, teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az Isten, francia juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának. Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek? Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!

[3] A juharmag tokja.

Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel, itt a messze Babylonban, ebben a testet s különösképpen lelket fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, – lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?…

Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt. Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsan erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De nagyapónak nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját lehántogatta.

– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, ahogy a kemencéből kiszedik.

Haláláig megtartotta fogadalmát.

Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – valósággal gyermekké lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült.

– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor összezördült. Hol ez nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.

– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, ugye?

– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem édesanyámat.

– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.

Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.

– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó a fiának, – menj ki Nagyfődre,[4] ott állj meg, tekints körül. Innét láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld azt te is.

[4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a Benedek–Huszár-nemzetség birtokában.

István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok repülését hiven kiséri lent az árnyék – megelégedtem azzal, ha mint árnyék, a nagyokat hiven követhetem.

A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai.

– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma igy mondanák: legyeskedni.)

Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok. Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj, melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a világ legszebb asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a képtárban megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. Hogy milyen volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. – Szakasztott a nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a falu öregei.

A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén) jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke. Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.

– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.

– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.

– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a Benedek Huszár János fia vagy-e?

– Az vagyok, szolgálatjára.

– Mindjárt gondoltam.

– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja képit hordja.

– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember, hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony. Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád. Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás. Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.

– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az asszony, s mindjárt meg is csókolt.

Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek, mig az ut fordulója el nem takart.

– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon.

– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.

– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.

– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.

– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.

– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.

– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?

– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.

Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.

– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.

– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?

Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:

– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.

– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.

– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.

– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.

– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.

Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény, amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától, apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.

Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást, István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak_.

Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet: gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az anyaszentegyházat…

*

Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának, Ignáckának, Évácskának.

– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!

– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.

Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó – mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók; Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban, kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a homloka, testének többi része tiszta fehér.

A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette nekem gyermekkoromban, hogy:

– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.

Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát. Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás…

S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve: Szókimondó Benedek.

*

Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az. Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját, fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok. Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az István nagyapó ültette francia juharnak…

Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket! Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában: Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket. Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán, hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam, akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet édesanyám haláláig siratott.

– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!

Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el a halálnak Ignácka.

Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a feketeszemü Benedek-családban…

Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó, gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is, amely igy kezdődik:

A minap, hogy Debrecenbe jártam, A piacon egy diákot láttam. Hónaalja tele levelekkel. Piros ajka mézes beszédekkel.

Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának, Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap. Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában, (mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló, szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem, mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“ kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét kommunizálni!)

De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü halálnak halálával.

Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes. Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem, kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan. Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.

Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte. Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám!

*

Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le, amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak, többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is a császárnak.

Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett. Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet. Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam, merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!

Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta, hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé. Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.

De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám, mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak, de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra, kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?

Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám, egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral: szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid, nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól, a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!

Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra. No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem folyásában sorsdöntő szerepe lesz…

Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem. Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet, nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki a nóta:

Tekintetes, naccságos, Csergefótos[5] nadrágos.

[5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.

Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban, akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán ez nemesité s gyermektelenité meg őket?

No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének. Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram! Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését, keresztfiam uram!

Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé. S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz, közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba, nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának…

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek, egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot. Ha ugyan hitték.

*

Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál „alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad, mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt. Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé. Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten, mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság, halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?…

Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét. Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.

Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe, viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt, én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy huzza meg a harangot…

Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván: Mózi a csocsóval[6] lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem, csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem, sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime. Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt, amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt. Vastag, széles fazsindellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi? Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj, az irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, Gábor a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.)

[6] Cocó: a ló gyermekes neve.

Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ, téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu, fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy megszerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!

Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.

– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, te vén bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket, s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát! nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik esztendő felé lépegettem, „ugy olvastam, mint a viz“.

Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem föld nem voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem voltanak“. Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából, tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt ám csak a jó világ! – mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt, megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.

Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy hivták s hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, magasnövésü, széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a „csonka“ mester örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csak félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit. Nyugalomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s ugyanannyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak, egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél kepét fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek, akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.

No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg félkepéző gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet, ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30–40 gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül, hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen, igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok, amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással, ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben szaladgáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma, melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp! eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most nekem nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.

– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó.

A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel:

– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!

– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad játszanod.

Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán nyuljon a zsebébe: halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a tapadós nyirkosság okoz.

De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt. Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő „duvasztott“ nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét (szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150 német forintért minden télen megtanitott 20–30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“; három sátoros ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap helyett könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot; öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is jókedvéből – Mein Liebchen, was willst du noch mehr?

Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni, azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok. Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ legnagyobb költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör“ felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem, – minden háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.

Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem.

MÁSODIK FEJEZET.

Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták, hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag, a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény huzódozásában nagy része volt Trézsikének.

„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, – hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett. De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60 év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“ találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak…

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század 70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut, édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48 előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut. Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak, akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a 40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba, virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy odatámasztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában, négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen _süjtő_-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet édesanyám ültetett, még él és virágzik…

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa. Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban. Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam ösztönszerüen az _életet_. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik. Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó…

Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére, összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu, vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu állatainak hajléka.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló jószágok mindig szem előtt legyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött, természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ. Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró tollammal _visszairtam_. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi lelket renditő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után, külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom: itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot emlitek meg: a feketére festett _iróasztalt_, melybe széles palatábla volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám, dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek, ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire, kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt. Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom: „szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk. Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi pince: a föld alá került.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok, falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog, mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.

De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája, János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind kijárták a képzőt.

Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig, amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen – megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó, hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa, melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen, végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők, – gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa, behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan, a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet, mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…

*

…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu, akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat, nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek, vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam, a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel… Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok, gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja! Csak ugy repül az ég felé:

Te rólad zeng dicséretünk. Nagy Isten! Téged tisztelünk!

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz: Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora, félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból. Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala – mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján! Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró, eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk nagy örömmel!

Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_ Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre _Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján, Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről (mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a legszebb feladatot:

– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

Te benned biztunk eleitől fogva, Uram! Téged tartottunk hajlékunknak. Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak. Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva: Te voltál és te vagy erős Isten. És Te megmaradsz minden időkben!

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés: _hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve, megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott. Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az „ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, – Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg, – emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!

…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába, két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de – illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám, csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik, zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!

[7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918 október végén az oláh megszállás elől.

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette, hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.

– Tudom bizony!

– „Szöktetve“ is?

– Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. – Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

A macskának négy a lába, Ötödik a farkincája.

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van irva Flóri könyvében:

Ködös és hideg november, Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala… De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius, nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ. Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt 12–14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra, balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény. Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem, akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak érezém…

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a dulakodást…

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.

HARMADIK FEJEZET.

Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása.

A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem! Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki 1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én 1859-cel.

[8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.

Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát, s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü, istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:

A pálinka gonosz ital, Ki azt issza, korán meghal. Nyáron izzaszt, télen fagyaszt, Okos ember nem issza azt.

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda! Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam – német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba, melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha; melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak, porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?! Kinek hozta ide?!…

– – – – – – – – – – –

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“ olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül? Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege – szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb, sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür. Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.

– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“ szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre egy nagy aranykönyve.

Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.

– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.

– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet, lassitja a szomoru.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi „akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta csöndesen:

Gyi, te, lovam, Barassóba, Mit hozok én Andriskának? Csengőt-bongót a nyakára, Aranyvesszőt a hátára. Gyi te, lovam, gyi te, gyi!

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

Erdővidék az én hazám, Székelynek szült édesanyám. Zöld erdő zugásán, Vadgalamb szólásán Nevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.

– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

– Ó ne mondd!

– Magunk bizony! – erősitettem én.

– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.

– De még én sem!

– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?

– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

– Azé a nagygazdáé?!

– Azé, erősitettük mindaketten.

– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg ugy, de hát ki is hitte volna.

– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?

– Láttuk! Láttuk!

– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese. Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, ebben az erdőben vadgalamb búgását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…

NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“, meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény földjén folytatván e könyvnek irását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_ felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_ a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát, aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda, szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:

Füstöl Feketehegy, Hallig zugása is, Ez a barna kis leányka Igen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is. Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista, unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös, egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő – legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar törvény“.

Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak, keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat, tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet, mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után mendegélnek.

Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött, – ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul: sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa. Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten, rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve. Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál, vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a „magyarországiak“ s az aranyat elvitték…

Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély. Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak ugy surolják a nyugati szélét…

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk _Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt: az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.

Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak, melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak, hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is, ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz, öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta, varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő „remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár, miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem, mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? – Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal, bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg. Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón, gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az utból, hé!

– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna, megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is, enyim a lebegő ég is!

Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram, illendőképpen kitért s elszalutált mellette…

Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram, aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra, fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak édesanyám.

Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles, zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró, földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja, kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol, közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások. Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:

Csikból hoztam feleséget, Kaptam is nagy nyereséget. Tehenet is hármat hoztak, De mind visszabogároztak.[9]

[9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal. Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát, fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér. Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények, virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem, dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!

Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő. Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon: Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“. Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.

– Itt vagyok, Benkő Jakab!

– Vág-e a kaszád, testvér?

– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?

– Ez is szót fogad, mióta megvertem!

A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát, ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába, hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: – No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?

– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?

– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.

– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! – vág vissza a fickólegénynek.

Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek…

No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát, sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is. Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják, rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt. Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből, az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide, nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!

– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna beteritve.

Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén: játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék meg a kas…

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba, mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!

Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.

Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről. Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a fecske?

Kicsinek kicsit, Nagynak nagyot. Mert ha a kicsi nagyot kiván. Mindjárt kitekerintem a nyakát.

Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?

No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.

– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.

– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!

– Ne bolondozz, Rózsi!

– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…

Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye is kicsordult.

– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!

Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az „asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába. Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki: Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?

– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém! Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?

Intettem a fejemmel.

Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas. Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.

*

Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót, melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat – nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás tündérasszonyával…

Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál vissza Gábor bácsi.

Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü, tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény. Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju, apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel, szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette. Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat.

Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott szét.

Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván: „ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron, segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas, nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe, édesapám!

– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet édesapám.

Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött, Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap. Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.

– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva, messziről, de vésztjelentőn.

– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember: ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.

Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan, izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát: nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve. Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel, mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.

Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba. Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken összegyült tócsák tükrében…

Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz…

Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm, ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni. Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs, rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről, halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind, ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták, biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru hasu nagy boglyákban.

Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az utolsó villa szénát, mondta:

– No, bátyám uram, most csusszon le.

És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül, széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.

Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.

Édes, jó, melegszivü apám!

– – – – – – – – – – –

Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak, mennyi alma van azon a fán!

– Be kár, hogy vad! – mondtam én.

– Hiszen majd meglátjuk!

A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros alma.

– Szedje, bátyám uram, szedje.

Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg, bátyámuram, biztatott édesapám.

Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen olyan, mint otthon a mi édes almánk!

– Ó ne mondd!

– Bizony Isten!

– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.

– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.

– No, ez csuda, mondtam én.

– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt a fát?

– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?

– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.

Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék. Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán az én unokáimra is?

Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.

Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek, közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze, ismeretlen világba.

Ha el nem indult volna… De elindult.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok fészke volt…

Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő Gergő.

– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!

Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!

Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:

– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…

– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze, oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu, kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:

– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen. Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.

Csakugyan ez volt a „való igazság.“

Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal. Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő, régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe: ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős, de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is, gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt, folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül, amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak, búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen, megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is. Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember, sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön, koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

Tizennyolc gyermeket e világra hozott, Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:

Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény. Kit teremi magának A boldogtalan S mint védangyalának Bókol untalan! Sima száddal mit kecsegtetsz, Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak, Biztatóm valál, Hittem szép szavadnak, Mégis megcsalál.

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok, szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk, búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled, kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök…

…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából! Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart. Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

Udvarhelyszék olyan szék, Egy is vele fel nem ér. Csak székelymagyar lakja, Ősi jussát nem hagyja.

Öltözetünk nemzeti, Még pedig eredeti. Nem viselünk bugyogót, – Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam. Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is! Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával. Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar szabadságért harcolának…

[10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“ hangja.

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen, ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely, különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől. Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák. Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván. Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik népemnek ez a kis kulturhistória…

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek. Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép, nagy – bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut, hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás: Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli, „terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten – minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna, megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok, ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

Megálljon, kend, hó! Itt a stáció! Eladjuk a gyeplőt, hámot. Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Mért sir egyik szemed jobban, mint a más? És arcodon mért látni oly bánatot, Mintha elmult volna minden jó napod?

Sirok, pajtás, sirni fogok örökre, Mig élni hagy a jó Isten kegyelme. Világostól hozom a nagy bánatot, A magyarnak ott egy mély sir ásatott.

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:

Ez a pohár körbe jár, Éljen a barátság! Éljen, éljen, éljen az, Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s megtoldják:

Éljen, éljen, éljen a, Éljen a szabadság!

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:

Legyen ugy, mint régen vót! Süvegelje meg a magyart Mind az oláh, mind a német, mind a tót!

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az imádság:

Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

Váradinak szép körhaja, Meszes gödör a sirhalma. Mind a világ megengedett, A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.

– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat, amiről én nem tudok!

Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként, még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba, mint a baglyok meg a denevérek.

– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur, hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

– _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt. Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta fejemet.

– Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott, hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere. Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_ volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!

– _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.

– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem lesz itt sötétség.

– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a kopók:

Megvirrad még valaha, Nem lesz mindég éjszaka!

– Imé megvirradt!

És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy, s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

Ez a pohár körbe jár. Éljen a barátság!

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt danolták az öregek:

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, Nem megyünk mi innen el, Mig a gazda, házigazda Furkós bottal ki nem ver!

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos, szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé. Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a kollégiumba.

– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a homoródujfalusi unitárius templomot…

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

A szentpáli hegytetőn, Ott vár az én szeretőm, Kökényszeme taplót gyujt, Azért szeretem én ugy.

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…

Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja, hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány tanyázott ottan.

– Sunt latrones? – kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud latinul. Hát igy felelt:

– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük. Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

Háj, meghót a vén Dimény, Nem kell neki több kömény!

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.

– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány ezüstpénz, s kérdi:

– Ugy-e, bácsi, ez pénz?

– Pénz hát. Hol találtad?

– Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz gurul szét a földön.

– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.

– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan. Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek, „szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“ körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“ táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált. Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld nyelte volna el.

[11] Bübájosok, boszorkányok.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a gazdájának:

– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem, hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.

– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a felesége egy-két hetet.

Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak, közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.

– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.

– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.

Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból! De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!

– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.

– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása.

– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő, beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása Márton udvarából a templomba.

– _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.

– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.

– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit mondok.

– Megfogadom, meg.

– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.

– Nem dobok, nem.

– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton kiabálva: – _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva borult a kebelére…

Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús regényét…

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve. Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről: Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra, magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?…

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték…

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik elemibe?

Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén! Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet, itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg épségben az ősrégi székely „regős ének“:

Porka havak hulladoznak, De hó reme, róma.

Nyulak, őzek játszadoznak, De hó reme, róma!

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha prédikál is…

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa, te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez a csudálkozó gyermek…

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide! Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már hallik is a Fecske csengettyüje…

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze, német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér, elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném, ha megszólalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház: a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!

Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes, tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli…

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom beszélgetésüket.

– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…

Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt, Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át az első éjszakát, melyben a _Nemzeti nevelés_ irója született?

Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el „felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam. Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.

HATODIK FEJEZET.

Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam.

Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben lakik a rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az uccára nyiló ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram irószobája, jobbról a lakása. Már több apa és gyermek várakozik a folyosón, fal mellé támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagy könyvbe beirja s aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó gyermekeket meg is egzaminálja. Az őszülő haju nagytiszteletü asszony fogadja a szülőket és ajándékokat, paroláz velök, nem győzi köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s minden egyéb jót, na, meg végigélvezi a „csókolj kezet“ biztatással előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait.

– Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De nagy a különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám.

Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü, szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.

Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra, akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet.

– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre való tekintettel a második elemibe akar beirni.

Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak semmi értelme. Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy vágtatok át a sorokon.

– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s abba a nagy könyvbe nyomban beir.

Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is ő: urfi.

– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét.

Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:

– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram. Magyarul is akadozva olvas még.

Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám. Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van. Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.

Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a fejem, hanem a szivem…

*

A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmától domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya: bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten egy karikás ágyban…

Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén, rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd ebédelni, néha vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.

Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik: ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya, az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka, takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba – diákszolgának, de már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold, amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött, félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive szerint.

Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett az a vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én „tanitvány“ vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan, anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi leckére, öt pengő forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát, melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki – az én szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet, gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután. Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki.

Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba ütközik.

*

Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: az én szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak második gimnazista, már a huszadik esztendőt tapossa… Unokatestvérek vagyunk: én „tanitvány“, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust. Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja, Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak?

Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette, – csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja?

Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius. Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja, mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János a „secundárius“, a kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény, porcogós husdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érő része a marha husának, de hát – porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O, sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O, sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam, micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta simplicitas!

Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem…

Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen 55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult, nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz, délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten, amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik el később, ha igy nevelődik!

Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz, átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (_kártyának_ hivja a székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna, könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért, akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik, ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!

Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka! Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik:

Gaudeamus igitur, Juvenus dum sumus!

De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium (örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.

De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes diákok neve.

– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?

– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának, hogy ki nem volt otthon.

Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek, mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől kapunyitásig a vigil.

Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után. Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón, meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot: kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.

Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak

látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak, álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“ udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?…

Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én, amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a „gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév: varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint az én kicsi szivem.

Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek, de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu, Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól. Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!

– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet!

Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.

Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek, szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.

*

Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók; kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom, hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én. Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek _Megfagyott gyermek_-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek, ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a „beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk. Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások: itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü, széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.

No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első padba is.

Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:

Én is árva, te is árva, Bujjunk egymás árnyékába!

Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.

A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal? Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi varju.

Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás mégis csak sirással végződik.

– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.

Nem felelek.

– Mért sirsz? kérdi ujra.

Nem felelek.

Akkor feláll Leopold s mondja:

– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.

Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend! Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz!

Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik esztendejében tört ki, – régibb keletü az.

– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…

El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.

– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi, szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek „kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ – lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra, betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban 16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki sug neki ezután?

Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.

Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába, hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…

Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!

HETEDIK FEJEZET.

Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó.

Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü, végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint, s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, mi van odakint.

– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a forum romanumról beszélek.

Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában, esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz…

Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam, egyetlenegyszer…

Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s _a szegény diákok részére_ mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:

Küküllő partján vakarni Sok pénzt csinál marhabőr, Nem kell dolgot nem akarni, Ha német, magyar embör.

S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott!

De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen, püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra, sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:

– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?

– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.

– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is vacsoráztatja a tanitó urakat?

Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?

– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.

Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:

– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.

– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.

Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával belefirkált valamit.

Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék fiainak?

Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben _z_ meg _sz_ fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.

Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra s mondá, amint következik:

– Servus, Feri! Tán tüt áruls?

Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, akire én szorongó félelemmel néztem eddig.

*

Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen: összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság. Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap – ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg. Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.

– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap délután jere fel hozzám!

– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens sirva borul a padra.

Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az elsőségben!

Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják, hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“

Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós, kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson, be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a professzor ur rendelte ide ezt a fiut.

– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az öreg asszony.

– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj, mert a kézcsókolást igen utálja.

– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik: nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.

A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára, hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.

– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?

– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.

– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, – tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?

– Értem, instálom.

– Ugy-e, te szolgafiu vagy?

– Nem, istálom, tanitvány vagyok.

– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?

– Hat, istálom.

– S hány fia van?

– Kettő, istálom.

– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.

– Igen, istálom, tanulok.

Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.

– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem.

– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, – bátorkodtam neki.

– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:

Bekecs alatt Nyárád tere, Ott egy kunyhó zsuppal fedve. De belseje aranybánya, Arany benne egy kis lányka.

– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd.

Folytattam:

Marosszéki piros páris, Hej, piros az én rózsám is. Szép az alma az ágtetőn, De százszor szebb a szeretőm.

Zsellér vagy te, én meg székely, De egünkre egy nap jő fel. Egy esső hull a földünkre, Mért lennék hát különb, mint te?

Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!

– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.

Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?

Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, aztán ismét lehajtott egy kortyot.

– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e? Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél, fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság érhette otthon!

A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!

*

Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: betegszoba nincs!

És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája – nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.

Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is. Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.

– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, ugy.

Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a piszok.

Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!“

Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, mondván:

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt, Verd meg vele a temetőt, Mert nem kedvez semmi épnek, Semmi szépnek!

Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek országából, Boda Elek?

– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod? Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete erősebb te nálad!

Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!

*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott, mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát – begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza, egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.

– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

– De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes urhoz.

– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne. Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

– Igen, kikeresem.

– Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.

– Legyen nyugodt, Benedek uram, _most még_ nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

– Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e „az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem: _fotogén_ a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Te rólad zeng dicséretünk, Nagy Isten, téged tisztelünk…

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból _pap_ lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!

– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg!

– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.

– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, majd meglássák.“

No, no…

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. – Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek vizzel…

– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy, ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet…

– Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie.

…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben. Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első matematikusa.

Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót. Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban, csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné. Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem, egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig. Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött – és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta… Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból isszuk azt“.

Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja örökké bú maradt.

…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája, megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_, meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik, mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes, gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát?

– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával menni, amikor legációba ment!

– Velem? nézett rám megütődve.

– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.

– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.

– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.

Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is, meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg – ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely deresedő fejjel csendül dallá:

Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg. Nem tud betelni a lelkem veled! Szép vagy, ha fáid daltól hangosak, Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze, mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:

– Ugy-e, nem szeret?

Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:

– Nem.

– Nem is fog szeretni soha?

– Nem.

– Gyülöl, ugy-e?

– Gyülöllek.

– _Hát akkor csókolj meg!_

Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.

De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:

– Holnap elmegy, ugy-e, el?

– El.

– Vissza sem jön, ugy-e, nem?

– Nem.

– És elfelejt, ugy-e, el?

– El.

– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?

– Nem.

– _Hát akkor csókolj meg!_

És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is halkan, csendesen…

*

„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…

A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem. Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem tudják belőle kicsikarni.

– Mi történt magával?

– Beteg?

– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu, halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék haza, adják vissza…

– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.

– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e, nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös, rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás! Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.

De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik. Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, hogy lássa: alszik-e vagy ir még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.

Ádám szivenlőtte magát.

Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!

– Meglőtte magát!

– Hol? Hol?

– Az üres szobában!

Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én maradok meg – Leopold, az árva Leopold.

– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.

– Nem, nem!

Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni nem merem.

Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek, be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a szivem – hozzá lőttem.

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.

Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul, bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja. Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó, hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám meghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult fejü öreg ember kitöréseit:

– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!

– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s a szemfedőt.

– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!

Odajön a rektorprofesszor:

– Mi ez? Mi ez?

– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.

De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:

– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!

– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta. Isten elvette –

– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte! Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!

Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána. Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

*

Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld, az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet, ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül, hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak, ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, sima uton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut, aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!

Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat „klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme közé kacag.

Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni: össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.

Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t végiggondolni nem tudja, nem meri…

Benkő Ádámnak meg kellett halnia.

*

A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a cédulát.

– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat – Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.

De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben, nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően felháborodik:

Mit akar a vén liba? Mars vissza a putriba!

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk tovább) – mire megvénülünk!

…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju életét.

Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.

– Mi bajod?

– Ég a _mellem_, mint az égő katlan.

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?) leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni _mellégés_ mián, nem izlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé. Antalnak már nemcsak a _melle_, de a feje is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.

– Láttam.

– Milyen?

– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.

Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!

Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mostohának: _Isten áldja meg, anyó_. Az is köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje telepedik a tyukszemü Laji.

Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren. Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.

– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.

Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?

Mondom szomoruan:

– Anti beteg, erősen beteg.

– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.

Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll. Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, szép ifjuságom!

De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól. Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a kapu bedöndül utánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris, London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek sincs vize.

Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser, alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

– Van, – mondják a diákok.

Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.

Mondja a doktor:

– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.

– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.

– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.

– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel is kettő: ez a szokás itt.

Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén, Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket, az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas, rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja s végre kinyögi:

– Ejnye, ejnye…

– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja tovább az összemarkolt edénycsomót.

– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna, tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, felpattanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:

– Ugy-e, nem hal meg?

– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.

– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?

– Ne, ne, ne!

– Jó, no, nem küldöm.

Következik hosszu hallgatás.

– Hol fáj?

Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.

– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.

– Bizonyosan meg.

– Feketekávét hozassak-e?

Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:

– Megrakták-e a szekeret?

– Meg.

– Kár beromlani Oláhországba.

– Mért, te?

– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.

– Fene egye meg, aki kitalálta!

Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem szekéren hal meg.

– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza, hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia kezét:

– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?

– Jobban.

Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.

– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés természete van az apámnak?

– _Erősen_ szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.

– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.

– Ne beszélj bolondot!

– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak engem szeret…

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A „diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az _Idő_.

S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot: meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét. Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.

– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város végén várakoztam.

– Meg.

– Igazán?

– Igazán.

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a _sirató_ asszony. Őt hozták el a mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!

– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis meghalál, jajajaj!

– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan, nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek, amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak, könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek a szavak is:

– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.

Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó, lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!

Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium poétája mondja majd a búcsuztatót.

S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató versét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki fiának az a szép temetése volt.

A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.

Ádám után Antal – egyedül maradtam.

KILENCEDIK FEJEZET.

Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel.

…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.

Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár sokáig.

– Mi bánt, fiam?

– Semmi, édesanyám.

Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok magamra:

– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.

De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:

– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!

Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle – tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth „csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?

[12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.

Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe. Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják: ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét, sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.

– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas, sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek, Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: – Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre, szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől megszabadulni…

A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom husz esztendő mulva…

Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken: mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik, amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja. De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik, amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is, kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák, volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak: hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok – katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta a császárt.

Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü végzetével?

Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember, mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony. Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi, lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édesanyám illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi, 1822-ben az édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske.

A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu, finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja, félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü, szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus. Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!

De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi ház. A háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié. Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha, kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba. Egy papba, aki _csak_ „katonaembernek“ a fia.

Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom: levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik, aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert. A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi kitalálása – és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is málnabokrokat ültetett az – unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia, mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke: apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?

*

A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának lágysága, modorának simasága, minden mozdulata a francia regények abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé: tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött. Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek. Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi meg: _jól parancsolja_ a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban, vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi, sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat. Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha megkaphatná a harminc ezüst huszasokat…

Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek.

Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam, hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből, édesapja nagy örömére.

Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind e kalitkák a papbácsi remeklései.

Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne szárnyalják a többi kisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el…

Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle. Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6 órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes, megszabott étkezés a magyarázata (talán Németországból hozta a papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt. Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 holdon tengődik, de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek dolgoznak, a tekintetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy kamaszfiai, – ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, – ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak, borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába, ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik: csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt, a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü, mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne látná, hogy az ő báránykáját melyik farkas falja fel…

Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak nem tud ellentállani. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig. Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak bűzétől – dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás szerint, ott a bacillus is megdöglik.

Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett, nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz:

– Temesd el a virágoskertbe.

Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem Micikét, fejfát állitok neki.

Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika.

*

A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik, ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – ugy-e, megölte! Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába.

– Nincs Isten! Nincs Isten!

Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek, megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének. Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos, csufondároskodó szavakat.

Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok. Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége, le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette…

Vajjon Istennel mikor békül ki?

TIZEDIK FEJEZET.

Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?

A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen, hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at hozzá ragasztva, igy ni: Be–ne–dek E–lek–úr!

Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül. Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“ hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.

Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap, mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive nem birta végig a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is – nem, nem a kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez…

Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid, vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánlólevelet elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak akkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet ötven krajcár, – bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt.

Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü előkészitő iskolája a legáció. „Minden háznál más a szokás“, s minden faluban más-más, addig ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép. Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza, más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.

Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes. Rózsás, gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg asszony: inkább „nagyasszony“, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár, édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő Mózes a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes is, a megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember, mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. A megyebiró Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az igen-igen szomoru nótát:

Kalapom szememre vágom, Mellette hervad virágom –

de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben, kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény, nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de – itt következik a csuda: sokkal szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz. Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak. Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: Hermány – kádározó, Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, itt a – jómód.

Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes, szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyúlik az arcuk: nem sültem bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is megállok, akkor előre lép egy öreg ember, a kalapját leveszi, forgatja, én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a gyülekezet nevében az „ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a fejérnépek körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival, aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt.

Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is. Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – no, még egy falást! Szeresse! Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – sopánkodnak, olyan szivükből sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire való a zsák. A zsák arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk nincs“, pénz helyett hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik, telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az. Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:

Egy pár ember hat susták. Mégsem ér egy polturát.

Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek a – csiráját.

Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül mosolyog a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha némi fanyarság ülne az arcán – miért? Jaj annak a falunak, amelyet szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is, Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja, azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az erdő.

A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból.

– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – mondja a püspök.

– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden kedves vendégünket elkisérjük az akasztófáig.

Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt az akasztófa. Ha – állt.

Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást hallani: elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás?

A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet tudnom: József orvosnak készül… Majd kitünik: a bodosi templomban sem azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:

Gyi fel, sárga, a tetőre. Veled megyek mennyegzőre, Iha, cin, cinárom, Szeret a virágom!

Ha megfázok, ha meghülök, Mellette felmelegülök, Iha, cin, cinárom. Szeret a virágom!

*

Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul. A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre, oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél édesebb karácsonyi emléke?

De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák hozott halálos mérget: szivében az egyik, – gyomrában a másik. Vajjon, mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.

Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska, a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely huszárok“, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is, mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy tiz garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent: vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt. Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt folyadék neve: masinapálinka.

Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba: egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja, hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet, sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik, az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is „már végzett“, – oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember, de a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes ur élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van: tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló, ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?

Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre; elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a – palotába. Félénken kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.

A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu, negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében, karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös, hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy kolozsvári ujság: a _Kelet_. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom: van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony, nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó, belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan, méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi: Wie viel Uhr ist es?

– Három, – dörgi az agglegény bosszusan.

Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán. Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy, akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A kezehátát konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus?

No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi légátus.

– Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?

Mit feleljek rá? Azt felelem:

– Azért, szivem, azért.

Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges kacagásától cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök.

– Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen nálam ebédel.

Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az ünnepi légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik méltóságos“ úr házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy is mernék arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának? – hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.

Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is, amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár pálinkával sem kinálják meg őt.

– Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.

– Nem.

– No, ugy-e?

Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?

– A tekintetes úrfié.

– Hát ebben ki lakik?

– _A kisasszony._

– Miféle kisasszony?

– A tekintetes úrfi kisasszonya…

– Úgy…

– Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.

– Úgy…

– E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.

– E miatt!

Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.

Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a szememet. Hajnalban nyom el az álom.

Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a délebédet a „palotán“, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk. Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban. Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek, fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém: Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp! az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg, odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző nekiterült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A kisasszonykák rá-rápillantnak, összevihognak – ki mártir, ha ez az asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon zwei Uhr“ – az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az egyháznak szól ez a kitüntetés?

Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „az utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a legbájosabb szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal szeletelteti fel.

Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt „kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony. Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának csapja a levet. De három nap – sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák egy osztállyal alattam jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“ méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza Brassóból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak meg a környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes arccal szavalom a _Glocke_-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait, sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re magyaritanom, de hát ez _akkor_ éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos, ugyebár, hogy én _ezek_ közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első leszek?…

Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmondom a mondókámat, künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán, hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet, s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz. Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó, mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele.

– Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.

Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása. Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra, aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház, galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, tágas szobában régi módi fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is: enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre becsülöm.

– János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg Tőkés János.

– Isten éltesse, János bácsi.

– De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, – mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig „benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!

– Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal körül sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém.

Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.

Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.

– Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal kezelek.

– El, édes apámuram, el.

Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind tisztességtudók, barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen – szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a világtól el ne maradjanak.

Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az unokáknak még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu, sasorru – csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingálhatnák arra a képre, amelyen bolond nagy urak „életüket és vérüket“ kinálják fel Mária Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját, szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“.

Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem voltam ott.

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar, ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb – fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel „párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható. Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?

[13] A székely a házát és udvarát együtt _élet_-nek nevezi. Megtojult = megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból, ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost. Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak, hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét. Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!

– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? – kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.

– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.

– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a dinom-dánom.

– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó Áron.

– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.

– Csak adja, _megvellegetjük_, – mondja valamelyik Tőkés fiu.

– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok, ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.

– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.

– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak, isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. Jámbor pásztoroknak utat mutassatok! Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág, Akinek nyilását várta egész világ.

Márványpalotában őt ne keressétek, Istennek szent fiát ottan nem lelnétek. Jászol a bölcsője, rongy a takarója, Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső láttán szivük elszomorodik:

Oh, szép rózsavirág, virágok virága, Ki egész világért jöttél a világra! Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna, Párnád hogyha volna, szépen elaltatna, Szépen elaltatna!

De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló ének:

Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok, E nagy szegénységen inkább vigadjatok. Jászol a bölcsője, rongy a takarója, Bizony ő lészen a világ megváltója, Világ megváltója!

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a – királlyal.

Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés Jánosoké.

*

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már – szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, – már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon, „kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke. Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát bizonnyal tudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János. Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

– Benedek? – kérdi az anya.

– Az.

– Nem kisbaconi?

– Az vagyok.

– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?

– Ó, hogyne.

– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez ment férjhez?

Mondtam én:

– Az édesapámhoz.

– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor ti másodunokatestvérek vagytok!

Ilona megfogta kezemet.

– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?

– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy a kuzin el ne bizza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom, ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem én!

Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, – kinyilt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.

Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné lett.

Ilonának ott igen szomoru volt az élete.

Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt az ő élete.

Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!

Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel tőlem egy könnyet.

Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első virágát.

A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.

Aludjál csöndesen, Ilona.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.

Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.

Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is – meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált, mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat, papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat, hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt, végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.

Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág, zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem – pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások is pályáztak s enyém lett az arany.

Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak megáll – megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb rohamot inditok a „szoros“ ellen, de egy hajszálnyival sem jutok előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No, no… Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték, csurog már a tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki csizmát.

– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból édesapám. – Ezért fizettem tiz pengő forintot!?

Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.

– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek.

Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét.

– Miszlikbe vágom!

– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám.

Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot, felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok.

Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok.

Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából szinte tragédia lett?

Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im _Diák ur_, bármerre lép. _Vaskalapba_ ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát, kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a _Vaskalap_ alatt a vén kollégium hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a madárnak mind a két szárnyát levágja.

Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni, amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. „Csak azért is dongó.“ Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben, s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik.

Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra, mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről, hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, másikat a husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá akarják kényszeriteni.

A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást, egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt. Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló, hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és felragasztotta.

Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát. Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza, kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához. Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia. Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?

A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a birálatot. Persze a forditást „az eredetivel mindenben megegyezőnek“ találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyanezt cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal Vaskalap s mondja: – Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt az eredetivel mindenben megegyezőnek találtam…

Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van forditva.

Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres idejét!

Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez, felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s nyolc hét mulva azt is beadja…

Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre a kínos jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid, nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő népét az oláh nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben, barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem emésztené a hontalanság.

Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, „ki letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: _Meghalt Deák Ferenc!_

Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a _haza bölcsének_ nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé, amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén, amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp soron van, az első imádságot a _haza bölcsének_ szenteli. Vaskalap rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák urat, mert elébök vágott.

Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel. Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi ellenségek kibékülnek – világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből. Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba: Petőfi él! – aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be: szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében pénzbirságot szab ki rájuk.

Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi csakugyan élne!

Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak „egy nagy mély sir ásatott“ – s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest, ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb ember, mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé.

Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba: látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők összegyülnek a városháza nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene, szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket.

– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is felolvasna… Vállalkoznék-e rá?

Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis „nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság, hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre s az engedelmet megtagadja. Diák ur „kifejti“, hogy a kötőke nem mulatság, hanem – munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi. Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére. Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó; egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy indul hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. Nagy csapat diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak azért is“ megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.

Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné. Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.

Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot, bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü urihölgy, aki a _Fővárosi Lapok_-nak és Emilia _Családi Kör_-ének hü olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom történeteket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az egyik fejbe találja – kivánható-e ennél fényesebb siker?

Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A „sedes“ a vén kollegium törvényszéke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A professzor urak komoran ülnek az asztal körül.

Nagytiszteletü Kis uram elnököl.

– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt.

Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja, három szóig emelkedett, aztán – pont.

– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt okozott.

– Én?

– Maga – maga – maga.

– Mivel?

– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott…

–?

A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak. Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram is.

– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – nem fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – megirjuk. Megirjuk az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer – igen, igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam – kicsapjuk. Ezt – ezt – megirjuk. Maga – maga – elmehet.

Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.

Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy mely nagy méltatlanság esett meg rajta.

Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam. Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap. Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk. Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk. Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk. Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot: igy vág neki négy kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt, fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, megisszuk. Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a reggel. Délre otthon vagyunk.

Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki! S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább – lakkcipő lett volna!

A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet. Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti, félrevon a diákseregtől s mondja:

– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad?

– Itt a kezem. Barátod vagyok.

Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób.

Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.

Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak?

– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – bizonyos, hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a levél megrenditi a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt diák!

– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom lopni!

– Jób!

Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek. Oly félelmetesen kész _mindenre_, hogy végre is halomra kell döntenem a terveit – a magam tervével.

– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek. Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem.

Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak, hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták… Én hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.

De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt, be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha tintalé volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor csillapitá le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek csendülnek a lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam… Valóban, akkor született, akkor csendült meg a hangja – mért ne irnám ide?

Elszállott az idő fölöttem, Vén körtefa, búcsuzni jöttem. Virágodat tán sose látom, Isten veled, öreg barátom. Legjobb barátom!

Mi titka volt ifju szivemnek, Te reád biztam, rejtve benned. Fészkelni rád hiába járnak, Nem mondtad el szarkamadárnak – Csacska madárnak.

Könyem ha omlott, letörülted, Fájdalmaim elszenderültek; S csak rám hajolt virágos ágad, Eltüntek mind a bünös vágyak – – A bünös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam. Legszebb müvét benned csudáltam. Hol az ember, aki tenálad, Vén körtefa, szebbet formálhat?! Nincs szebb tenálad!

Isten veled, ütött az óra, Hajolj reám még búcsuzóra! S amivel Isten úgy megáldott: Még egyszer hullasd rám virágod. Fehér virágod.

*

És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju képzeletünk e bús dalt:

Csendes völgy ölében kit fed E sötét kápolna itt? Mért szemed kisirva, lányka, Mért oly búsak arcaid?

Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet.

Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik.

Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.

Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s most, hogy soha többet nem láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik.

*

Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az uccán – és egyszerre megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg félresompolygok észrevétlen.

Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak, melynek födele alatt született a _Nemzeti nevelés_ irója?

Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!

– – – – – – – – – – –

…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház küszöbét.

– Csókoljon meg, édesanyám!

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem magyar.

…Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó utjára indul a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kinjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan: mint száll sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyü, oly könnyü szivvel vált meg e földtől? Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtört sziv, megalázott lélek: mi megkövetést kivánsz még, édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a szülei házat; a virágos, a gyümölcsös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha szépen letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb szólását – ki volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az „osztályt“. Négy gyermeke van, három kiszállott, – kiszállani készül a negyedik is.

– Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik, mondja ő – s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak.

– Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék szántani a földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik a szerelemnek ez a fája, – kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét?

Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban, hogy a földet – tudományra váltom. Megilletődve búcsuzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám szüntelen kesergése; de a nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld?

Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – Ne sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciára ment – s visszajött. A papbácsi is járt Pesten, sőt azon is tul. Nagynémetországban, – ő is visszajött. Visszajövök én is.

– Lám, lám, mondja édesapám, – mekkorát változott a világ. A nagyapád ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap bácsid ennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig, delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasuton mégy…

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, amelyen kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasut. „A madár repült csak eddig, most az ember is repül“. Repülhet a csiki székely fiu is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal tul. Felelevenül az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt „béjött“ a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja. Ime, megcsinálta – Isten segedelmével – az ember.

Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb faluból. A „kerékfuró“ Bodosból az egyik, a „kenyérsütő“ Kisbaconból a másik. A bodosi ifju: Budai József, aki – orvosnak készül. Mit mondok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, bucsut mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiuk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely fiukkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot – igen, tanár lesz belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli lelkességgel tüzeli a „fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal 600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József – kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét. Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az ország szivét – im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, – József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a _Két oroszlán_ szálló. Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát, mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba: ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi közelségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény – ez a butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt, mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová.

Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát. Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.

Jókai, diák korában, a _Zsidó fiu_ cimü müvével versenyez az Akadémia koszorujáért. Országszerte játszák a _Zsidó honvéd_ cimü népszinmüvet. Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket, gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja a diákság. Mezei Ernő a neve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat. Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék – magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot“, akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez: novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu, szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal: a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk. Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája (nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs. Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda. Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: – ihol, székely poéta, – borviz!

Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.

Poéta?

Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre két versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü az ő búsbeteg tejen nevelt fia!

*

Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig, étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy is tele irok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.

– No, barátom, a maga neve sem való versbe.

Igy kezdődik az ismeretség.

– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem bátortalanul.

– No, majd meglátjuk.

Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: _Hogy hivnak?_ Szörnyen megsértődik az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, amikor őt már két esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert a magyar ember esze tudvalevően igen _gyorsan vált_, hetek multán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár – magyartalansága.

Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az összehasonlitó nyelvészetnek is…

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.

*

Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz!

A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiu.

A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A pincér csupa német ujságot rak elénk.

– Hozzon magyar ujságot!

– Nincs!

Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?!

A kocsma is, talán az egy _Kis pipa_ kivételével, csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban huzódik meg a maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajjon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula, akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya is. Bizony kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem fizettél. Igy él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak a nemzetnek; amely rájuk sem hederit.

Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e valaha helye itt?

*

Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 volt az az esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; százszor áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük alkonyát…

Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – lesz ami lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője. Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre is – egy életem, egy halálom – hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a _Budapesti Szemlét_, meg az _Olcsó Könyvtár_-t. Innen szórja a villámokat Jókai felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ sok-sok költeménynél.

Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a _felelősséget_. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a rövid i – rövid, a hosszu í – hosszu.

Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember a – legnagyobb.

– Nos, mi jót hozott, barátom?

– Székely népdalokat, balladákat, meséket.

– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?

– Gyermekkorom óta.

– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?

– Azokat is.

– Az Erdélyi János gyüjteményét is?

– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.

– No, no. Meglátjuk.

– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.

– No, no, meglátjuk.

Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni kezdi _A fogoly katoná_-t.

Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva, Kényes páva madár Tömlöc ablakára: Ottan fudogálá Szomoru énekit Szomoru rabságban Egy székely katona. „Hej, páva, hej, páva! Császárné pávája! Ha én páva volnék, Jó regvel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány felszedné, Bokrétába kötné, Az ő édesinek Kalapjába tenné.“

Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli, palotába felvezeti.

„Enyém vagy te mostan, Szép fogoly katona!“ „Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!“

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja. Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár szép leányát, gyönge violáját.

„Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát. Székely katonához!“ Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették. Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját.

– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. Ez sem rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – Véresszáju, népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol mennydörög, hol rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs – az különb ember. Az is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a Székelyföld leirását?

– Ó, hogyne.

– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta; szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő benne. Sokszor elveti a sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de munkája – becsületes munka. Ő is gyüjtött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná – –

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált, morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még rettenetesebben össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött, nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs meséit.

– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót.

Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:

– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.

Megnéztem.

– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár legujabb füzetét.

Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, – igen jó étvággyal evett, – mondja ő.

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja, hármat-négyet kiválaszt.

– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.

Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal:

Én csak hirül hallom keseredett szűvel, Hogy az én édesem mással jáccadozik. Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát, Kláris ajakával csókolja ajakát. Oda sem mehetek, nem is üzenhetek, Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek. De ha azt gondolja, hamisan gondolja, Hamis gondolatja el is kárhoztatja. Csendesen folyó viz télben megaluszik, De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik. Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár, Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu, mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.

– Apa, kérem, tálalva van.

Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él („a három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: – Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál…

A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a másik. Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt, gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép Margitot az édesapja!

…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének, ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd után elment sétálni s azóta – sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele, aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul viselkedett…

– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig sajtó alá kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! – nézi meg az óráját, – már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba erőszakolja.

– Van pénzem, tanár ur.

– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze, messze, ahonnan – nincs visszatérés.

*

Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a „jelesül“, a „kitünően kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az összehasonlitó nyelvészet után – csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely fiu. Minden harmadik-negyedik szava:. „hád én“. A második órán már összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az. Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól nem… Hiszen ha _csak_ az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Oh, az irodalomtörténet – az más.

Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom minden ivet kiadás előtt.

– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.

– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz lesz, akkor _karácsony_ lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki _karácsonya_ lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig: vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya polémia sarjadt ki e fotografiából.

Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre „felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én…

Gyerünk tovább!

*

Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József diplomája. Mondják, az első kitünő diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a leányosan szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a tanártermelésbe, már el is jutunk a tultermeléshez, öregedő, diplomás filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül, diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent – nem mutatja be: József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a kertnek, indul hazafelé.

Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart:

Méhészetnek rendületlenül Légy hive, ó magyar!

A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló fiut, aki már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!

Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád? És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén, amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a kirajzó méhcsaládot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a „gyöknemeseket“.

De szép, de bájos idilli élet ez!

Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot. Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja – háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzor a községi leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És esküszik az „istenekre“, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn belül nem Apponyi lesz a – miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ fiut. József ma vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza – teleültetni zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán – pihenni a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József szertenéz és nem leli honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé, mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen.

Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét. Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!

Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli: utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk, amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy 22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön, már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni, hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a menekvés – a halál.

Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá, mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen, igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet _csak gyüjtötte, nem irta_. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a „Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön, jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…

– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi sem vagy, halj meg!

– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú.

A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!

– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt. Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát, addig még sok minden történhetik…

A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága. Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!

Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve. Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?

Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi „normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki váljon belőlem.

Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a Fecske.

– Eladták a Pistát?

– El.

– Miért?

– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.

– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt Udvarhelyre meg vissza!

Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.

És igy tovább.

Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja visszafojtani.

– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már.

– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló fiu.

– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.

– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.

– Hát a másik mért nem?

Felelhetett volna igy:

– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden kincseért sem adtam volna el a Pistát.

De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:

– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.

Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki…

S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?

Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat. Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza meg.

Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.

– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!

A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe „dicsérettel“ iratott be.

– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak ódát!

Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák haza…

– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.

– Van. A főispán fia.

– Megválasztják?

– Meg. _Rá kell szavaznunk._

– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.

Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban, vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“

– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli majd az én népemnek a képét!

Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya, csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását, amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné. No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe temesd el!

Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén, a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, _ezért_ ültetett minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.

– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék, hisz hátra van még egy sorozás…

– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?

– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.

(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én vagyok boldogtalan.)

Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett fekete tábla, rajta fehér betükkel:

_Kohn József kereskedése._

– Mikor jött ide?

– Az ősszel.

– Milyen ember?

– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél egyebet el nem fogad…

Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.

Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben járunk.

Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?

– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?

– Pesten, édesanyám, Pesten.

– Megfáztál, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Éhes vagy, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.

– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod?

– Nem, már nem sokat…

Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez. A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén. Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék, köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.

Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha egyedül leszek…

Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti, piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok, gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az: gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.

Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá.

– Ó de megnőttél, édes fiam!

Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál. Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.

A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég gyermek!“

Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a behajló virágokat már nem fogja látni…

– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.

Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.

– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!

– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves, milyen szép ez a mi kicsi falunk.

Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:

– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!

– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám, lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám költöttek, földre földet vett volna édesapám…

Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:

– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra, kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.

– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de – elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra elrepült…

– Gábor itthon maradt.

– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek maguktól!

– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.

– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.

– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd: hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után.

– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette, édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.

– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj le.

– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a szivedet.

A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra: vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja, amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren – piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni, – aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom kell a gyeplőt!

Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon hozzá tudok-e durvulni majd?

Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy, talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.

– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a hosszu uton?

– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?

– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.

Átadja az ujságot. Az _Ellenőr_. Lángba borul a tékozló fiu arca:

– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! – Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!

Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg: felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától, töpörtyütől zsirosan…

– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök? Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever ujabb hat hónapig.

„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?

Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja. Jókedvet mutatva mondja:

– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák?

– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!

– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.

– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát. Nem volna jó?

– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló fiu legkedvesebb könyveire?

– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.

– S mégis nyárig várakoznod kell?

– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.

– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a gazdaságot.

Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó, három tehén, öt-hat növendékborju.

– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok ökrömet ette meg Pest…

– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.

Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg kell halni, meg!

*

Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát: a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet, amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét, mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében, amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek, a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik. Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!

Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is „megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy – megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!

Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát, mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.

– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem, hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.

Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.

– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd, élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.

Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu, siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a végtelen sikságon élő magyar testvéreké?

Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa. Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is, aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van. Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!

– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol tegez.

– De nem az enyém.

– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.

– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu (vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.

– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy megél az ember.

– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.

– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz, mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.

– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely.

– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg szerelmese.

Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése, ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit, aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában), a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.

– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának. Övék lenne a legszebb szoba.

A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol. Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?

– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban vagy juniusban lesz…

Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember arcáról a gondolatot: _ez is megcsalta az apját_.

A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem, csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek (bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy legénnyé serdült, amióta nem látták.

És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.

Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig – Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely, aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára, sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.

– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.

Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott, a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó nyelvjárást tanulmányozák…

– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…

Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág, utána a „kakas élü“, tudományos nevén a _vörös nyakagyar_. Sokszor kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót, szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült, hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon nevetés!

Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e, be-e, meg vót-e?

A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van ezen a falun?

A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben különös nagy figyelemmel kiséri az _Ellenőrt_, melyet minden reggel behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is… A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.

Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.

Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek. Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a feleletet megtalálná.

Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.

– Jere, fiam, vacsorázni.

Mondja a tékozló fiu:

– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.

– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!

– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – csomagolnom is kell – igen, én holnap Pestre megyek.

– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.

– Pestre, édesanyám. Pestre.

– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!

– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt hittem, tudok. Csalódtam.

A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás, nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most, hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri, hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.

– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.

Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.

A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak, hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:

– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.

Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.

– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is, csakugy potyogtak ki a piros tojások.

– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti rigmusodat?

– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:

Ez háznak kis kertjében Van egy rózsatő, Rózsás-kertben nevelje A jó teremtő.

Vizet öntök a tövére, Szálljon áldás a fejére! Az Istentől ezt kérem, Piros tojás a bérem.

– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.

– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.

– Nagyobb koromban? Ezt ni:

Kedves bátyámuram, ez ház családfője, Kedves nénémasszony, ennek kedves nője, Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap: Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap. De már kiszabadult a halálfogságból, Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból. Egy kedves leánkát ide szalasztottunk, Akinek mi mindég a nyomában voltunk; Nyájasan akarunk mi ő vele bánni, Őtet egy pár tojás meg fogja váltani. Még pedig pirosra meglégyen az festve, Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.

– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, – -incselkedik az apa, – hol a piros tojás?

Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug a tékozló fiu zsebébe.

Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu. Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő dráma főpróbája.

Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.

– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss kalácsot s az – ujságot.

– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.

– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.

– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.

– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: _Tudtam, hogy igy lesz_. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: _Ugy-e, megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!_

– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.

– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába feleresztette…

– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a temetőbe kivisznek?

– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!

A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.

– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó pillanatban!

Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.

Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.

– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?

– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.

– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.

Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen, futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!

– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. – Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!

Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy _itt is_ halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.

Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!

*

A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében előre!

Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.

– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!

(Vége az első kötetnek.)

TARTALOM

=Az Olvasónak= 3

=Első fejezet.= Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be. 5

=Második fejezet.= Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola. 39

=Harmadik fejezet.= Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása. 59

=Negyedik fejezet.= Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kisgyermekkorában látta. 68

=Ötödik fejezet.= Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak. 88

=Hatodik fejezet.= Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam. 118

=Hetedik fejezet.= Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó. 135

=Nyolcadik fejezet.= Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie. 155

=Kilencedik fejezet.= Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel. 177

=Tizedik fejezet.= Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció? 191

=Tizenegyedik fejezet.= Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is. 212

=Tizenkettedik fejezet.= Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem magyar. 226

=Tizenharmadik fejezet.= Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen. 248